Azt hiszem legkevésbé sem nevezhetnénk korlátoltnak a kanadai kettőst, név szerint Sébastien "Roby" Robitaille énekes, gitáros, mindenest és Luc Gaulin dobos, billentyűst. Ők ketten működtetik a 90-es évek óta elég komoly underground sikereket elért progresszív metalos Moonlyght zenekart és a kellően fagyos hangulató black metal formációt, a Sorcier Des Glacest. Mindkét zenekar igényes albumokkal szállt be a zenebizniszbe, bár nagy visszhangot sosem váltottak ki. 2001-ben a páros úgy gondolta, ennél több is van bennük, így nekiláttak doom metal projektjüknek, a Passage zenekarnak. Mint ahogy a többi projekt, ez is lassan, ráérősen ért be, aminek meglett az eredménye, véleményem szerint kiadták 2005-ben az év egyik legjobb doom lemezét. Manapság hetente futok bele Sabbath és Candlemass utánzatokba, többnyire igencsak vegyes végeredménnyel, unalomig ismételt klisékkel és megoldásokkal, azonban ezeket a Passage kapcsán el lehet felejteni. Ez egy igen modern album lett a maga módján, úgy alkalmazza a tradícionális elemeket, hogy eszünk ágában sincs az említett alapvetésekre asszociálni a megoldásokból. Epikus hangulató melodikus doom metal lemez lett a debütálás, néhol gótikus elemekkel fűszerezve, gazdag érzelemvilággal és változatos dalszerkezetekkel. Érzékenysége egyedül az Anathema modern kori munkáit juttathatja eszünkbe, de tényleges hasonlóságról nem igen beszélhetünk. Egyedi hangulat és egyszerűség, szerénység jellemzi az egész produkciót, ami nem azonos az igénytelenséggel. A black metalos háttér igencsak érződik a magas hangulati faktor megjelenésében, a dalok megkomponálása pedig a progresszív vonalról kapcsolódik a történetbe, de itt inkább okos megoldásokról beszélhetünk, semmint technikásról. Roby kellemes hangja hosszú utakat képes bejárni, dallamos riffjei, akusztikus elemei és Luc elszállós billentyűi, zongorafutamai egyszerűen állnak össze, mégis hibátlan egyveleget alkotnak a dalokban, amelyek hosszuk ellenére úgy folynak át rajtunk, mint a homok az ujjaink között. Ritkán használom ezt a jelzőt, de azt hiszem erre a lemezre igaz, hogy dinamikával rendelkezik. A nyolc dalból álló bemutatkozáson egyedül az énekhang tud kisebb sebeket ejteni, ami inkább a fura angolságnak köszönhető, mintsem technikai hibának. Az epikus hangulat ellenére a dalszövegek is az egyszerűség, hétköznapiság jegyében születtek, nem csatákról, hősökről szólnak, inkább a hétköznapok viszontagságai, az érzelmi hullámvasutak és az életképek uralják ezt az egyedi birodalmat.


   Igaz ez már a nyitó Perfect World c. dalra is, vagy az őt követő No Dawn Again c. tételre egyaránt, mindkét dal igazi doom metal sláger a maga módján. Őket a legepikusabb dal követi A Death In Autumn néven, ami a kezdetekhez képest keményebben dörrenő riffel működik. Az It's Gone Too Far női énekhanggal emel még egy fokot a hangulaton és válik a melankolikus lassulás egyik legjobb példájává, a nagyrészt akusztikus The Burden sötét dallamai pedig ismét a black metalos alapokat idézhetik meg a hallgatóknak. Az Only Pale Souvenirsben a billentyűk válnak dominánssá, a Last Broken Dream pedig már-már gótikus rock slágerként definiálja önmagát. Személyes kedvencemmé a záró, közel 11 perces Coma vált, ami funeral doomos lassulással, végtelenül bánatos vonaglással, szenvedéssel nyit és az élettől való búcsúzással, ugyanilyen szívfájdalommal ér véget.
   A kanadaiak 57 percet képesek kihasítani az időnkből anélkül, hogy komolyabb gondot okozna a lemez végighallgatása, a színvonal végig adott és a gyakori tempóváltások, a stílustól szokatlanul összetett dalok nem hagynak unatkozni senkit, aki egy kis lazulásra, nyugalomra vágyik. 2011 óta ígérgetik a folytatást, ami egyenlőre egyszerűen csak II. néven fut, állítólag a dalok nagy része már rögzítésre is került, de ahogy ez náluk már megszokott, majd csendben és váratlanul befut az új lemez és csak az ismerheti meg, aki utánajár. Normális képet is alig találni róluk, ahol nincsenek feketére festve, információval pedig végképp nem árasztanak el senkit. Nagyon kíváncsian várom, hogy sikerül-e megtartaniuk ezt az egyediséget, mert ez nem egy tökéletes világ, de a debütálás közel áll hozzá.