A post rocknak / metalnak elég sok változata létezik, és ez már csak azért is fura, mivel egy alműfajt bontunk ezáltal alműfajokra. Az ötvenes - hatvanas években volt a jazz a blues és a rock and roll és ez alá nagyjából minden besorolható akkorról. Nyilván azért, mert a zene még más célt szolgált, mint ma. Ma gyakorlatilag minden kiadható, bármivel lehet rémísztgetni a nagyérdeműt. A francia csapat lemezei is ezek közé a megosztó anyagok közé tartoznak, mivel többnyire 10 percnél hosszabb, időnként bántóan monoton zenei témákat sorakoztatnak fel. Amikor meg nem, akkor végeláthatatlan improvizáció történik.

Egyes oldalakon krautrock és black metal keverékének stilizálják ezt a muzsikát.
Természetesen muszáj volt valamiért új műfajt létrehozni (nem arra értem, hogy ez az Aluk Todolo miatt történt volna), nem volt jó az eddig az ilyesmire rásütött post vagy pszichedelikus jelző akár (nem tettem őket egyenlővé - hjaaaa... nehéz úgy cikket írni, hogy az ember ne legyen szétszedhető)...
Főleg azért vicces a dolog, mert a krautrock kialakulását a 60-as évekre vezetik vissza, olyan úttörő bandákat felsorolva, akikről életemben nem hallottam volna, hogy azok lennének. Merthogy nem is azok. Tehát bocs, de a krautrockot, mint műfajt most szépen kiradírozom az elmémből és nem létezőnek nyilvánítom...
A négyes tétel például egy szimpla pszichedelikus rock dal. Majd a következő is.
Szerintem az új stílusjegyek a valakikben szunnyadó kifejezésvágyból születnek meg, értelmük nem sok van, legalább is olyan esetekben, mikor egy zenekar nem hoz létre újat.
És ezt tulajdonképpen maga a banda is alátámasztja egy interjúban. Tehát, hogy nem volt kitűzött cél a három tag előtt arra vonatkozóan, hogy egy új zenei stílust hozzanak létre, vagy valami célirányos mixet.

A hatodik darabban van egy akusztikus rész, ami megint csak ráerősít arra, hogy ez a banda a hetvenes évekből emel be megoldásokat. Újat maximum azoknak mutat, akik nincsenek otthon abban a korszakban. Az Opeth Heritage lemezével kapcsolatban is találkoztam ezzel a jelenséggel, annak ellenére, hogy Akerfeldték már a lemezcímmel előre utalnak arra, hogy semmi újat nem csinálnak...
Némi plussz ebben a dalban a basszuson hallható kvintes játék, vagyis két húr egyszerre pengetése. Ismerek olyan véleményt, hogy a basszuson moslékul szól két húr egyidejű megszólaltatása, amit én annyival egészítenék ki, hogy igen, szar hangszeren. Itt viszont pompásan sikerül megvalósítani ezt.
Az utolsó előtti nótában pedig drum and bass ritmizálásra építkező pink floydos hatások keverednek.

A legelső, ami szembejött a lemezről, hogy hihetetlenül élő, és erős basszusgitár hangzást lőttek be a stúdióban, masszív középpel, nem a megszokott mély és magasfrekvenciára kiélezett dünnyögés szól. Mivel három hangszerrel operálnak, ez üdítő, és elősegíti a megértését a megérthetetlennek. 
Aztán a dobhangzás... A basszus mellé téve máris a hetvenes években vagyunk. Pötyögő lábdob, és finoman pergő pergő. Eleve AH hangszerének a felépítése is a hagyományos minimál beat dobszerkókat idézi (nincs felsőtamja!).
A gitár megszólalásáról meg nem tudom eldönteni, hogy rock vagy metalhangzás-e. Erőteljesen effektelt, de csak alapeffekteket felhasználva, nem úgy kezeli azt SR, mint Tom Morello a Rage Against The Machine-ben (MC a basszust viszont hasonlóan, mint Commerford ugyanott).

Tulajdonképpen minimálnak is nevezhetném ezt a zenét, mert bár technikailag vannak benne magasabb szintű elemek (főleg a dob szempontjából), viszont túl sokat agyalni nem kell egy ilyen lemez megírásán, felvételén. Igen... Hiába néz Ön felháborodva, kedves rajongó. Jó zene ez, és megadja a hangulatot is, de túl nagy munka nincs mögötte. Meditatív, hatásos, és célirányos. Az Occult Rock lemezcímet is kiválónak tartom, hiszen benne van a rock elvont oldala egy cseppnyi black metalos bűnösséggel fűszerezve. Nálam maradandó alkotás, de azért nem alapmű.