2006-ban négy fiatal talján legény, megunva Genova utcáinak astfaltillatos zaját elhatározta, hogy megtölti azt élettel, egy saját maguk által megalkotott világ leheletének hangjával. Meglehetősen nagyváros lévén, találtak is maguknak olyan szabad helyet, ahová nem hallatszódott be a többi ötven itt székelő fémszívű zenekar gyakorlása, így hamar neki is láttak a dalírásnak. Egy év múlva már kezükben tarthatták első demójukat, ami öt szerzeményt tartalmazott és közel fél órájával elég időtöltést adott a megostromlott kiadóknak. Sikertelenül. A dobos fronton többszöri tagcserével és a billentyűk önállósodásával hat főre duzzadó társaság 2010-ben újabb demóval gyengítette meg a lemezkiadók postaládáját felfogó csavarok tiplijeit, de ezúttal a siker nem maradt el. A meglehetősen aktív életet élő, és emiatt a barkácsboltok csavarosztályán sűrűn megforduló Nadír Music megahallott valamit a bitek között, mert leszerződött a sikerre éhes hatossal. A két meglévő EP már felért volna ugyan egy komplett anyaggal, de a srácokat elkaphatta a lelkesedés hiperaktivitást okozó vírusa, mert megtoldották még hét tétellel. Igaz, ebből csupán kettő önálló dal, egy pedig instrumentális bevezető, a többi csupán indokolatlan összekötő hangok tébolyult felhalmozata, úgy mint erdei tájékozódási futás gyakorlása cipőnyelvre szerelt mikrofonnal, börtönlázadás az eldugult szennyvízrendszerből rögzítve, ódon pinceajtó lelakatolása a hívatlan borfogyasztók távoltartásának reményében, kriptavakolat potyogása a megmagyarázhatatlan módon ottfelejtett tornazsámoly barna műbőrének sófoltos tetejére. (Ezt egy kicsit talán túlragoztam, elnézést érte.)
A nagylemez profi felvétele, keverése, terjesztése (lásd asztalfiókom) mellett lehetőségük nyílt legális módon szert tenni egy csinos borítóra, egy több mint két pálcás, nem a homemade kategória citromdíjára esélyes klip elkészítésére, és a végén említem, de tiszta nagybetűvel kiemelve az elismerésem verbális jeleként ROBERTO TIRANTI (Labyrinth, Vanexa, A Perfect Day és megannyi kisebb támogatás feltörekvő tehetségeknél) vendégszereplésére sajnos csak egy dal erejéig. Mi kell még egy bemutatkozó album erősen bábázott megszületéséhez? Sokan ennek a tizedével beérnék. De az Úr útja kifürkészhetetlen és jó falusi főút módjára kátyúkkal sűrűn tarkított, így vissza a valóságba: ezúttal a Geminy élt a lehetőséggel.
Mert jó dalaik bizony vannak a pogácsa és vörösbor mellé csomagolva a batyuba. És még jól is adják őket elő. Ez ugye magától értetődő ebben a stílusban. De egyvalami miatt még nem érzem úgy, hogy felléphetnének a nagyszínpadra, mint főzenekar, még nem áll készen a csapat. Ennek oka pedig az ének. Szegény Francesco pedig jó házigazda módjára belead apait-anyait az előadásba, de csak nem akar sikerülni a tiszta éneklés legalább két percen át. A hangképzése esetleges, sokszor inkább csak keresi a megfelelő beállításokat, mint a nyugalmazott, de méltán világhírű Schumacher csapata a gyengélkedő szürke szellemen tavaly. Az orgánum megítélése meg ugye mindig vitatható lesz, amíg világ a világ (azaz a svájci naptár első nyereség-bejegyzés nélküli napjáig). A legjobb példa erre az ex-szívbeteg KING DIAMOND (a csupa nagybetű használatát ugye nem kell megmagyaráznom), akinek dalai hallatára vagy a spirituális fajanszokban pörgő örvény szippant be minket, vagy mi rohanunk a sárga ragaccsal csillogóvá fertőtlenített budi lágyan ívelt széleibe görcsösen kapaszkodva könnyíteni felkavarodott pocakon. Nincs átmenet. Ezzel ugye mindent elmondtam a pontlevonás okáról.
Zeneileg nem fukarkodnak a dióevés közben elkövetett tüsszentéssel felérő különleges élményekkel a srácok. Már az első dalban felcsendülő téma odadobja a húst a magamfajta gitárdallam bolondjának. És ahogy azt továbbviszik, kifejtik a Nordic Sea-ben, az valami fenséges. A basszus sem csak kísér, hanem feltörekvő culágerként egyedül vakolja be a dal házának mennyezetét. Maurizio sem elégszik meg a szimpla háttérmunkás betonkeverő és lapátnyél kettősének váltott használatával, néha komolyan gondolja, hogy ritmikájával új irányt ad a dalnak. Hangszerek közül egyedül a szintetizátor hangszínbeállításaiba tudnék csak helyenként belekötni, de itt sem nem nagy hibákról van szó (amúgy is halkra van keverve sokszor), sokkal inkább arról, hogy a túl művi megszólalást nem mindenhol érzem indokoltnak (a zongora viszont nagyon jól szól). Nagyívű, himnikus, epikus, merengős, harcra buzdítós hangulat, dallamok játszanak egymással fogócskát, mint önfeledt gyermekkorunkban tettük ezt magunk is óraszám. A 11 perces lemezzáró már-már musical-szerű megaszerzemény nálam a befutó, de szorosan követi azt a klipesített My Fellow Prisoner.
Összegzésül azt kell mondanom, hogy határozottan van ráció a Geminyben, a tehetség nem szégyenlősködik ha betéved a srácok próbatermébe. A The Prophecy sem sufniszalasztmány, ezer gyengébbet hallottam már, azonban az ének miatt én még nem tudom maradéktalanul élvezni értékeit. És mivel számtalan jobbnál-jobb metalkodás terem naponta szerte a világban, amíg ez így marad, addig ez is így marad (nesze neked anyanyelvünk ápolása). De van egy ötletem! A Labyrinth amúgy sem hallat magáról mostanában, mi lenne, ha Roberto Tiranti kicsit több időt töltene a bandával? Hmmm…
Várom a folytatást, figyelmem egy szegmense rajtuk szorgoskodik majd.
Madách Imre idevágó szavaival búcsúzok, remélem olaszra fordítva is visszaadja a benne rejlő értéket!
„Győztél felettem, mert az végzetem, hogy harcaimban bukjam szüntelen, de új erővel felkeljek megint.”