Ha egy számomra ismeretlen bandával futok össze, akkor először is a metal-archives enciklopédikus oldalán nézek utána. Ezzel talán nem is vagyok egyedül. Viszont ezúttal nem tudtam elhinni az ott olvasottakat. A Process megalakulása, az ott leírtak szerint 1992-ben volt, a tagoknak viszont ez úgy rémlik, hogy 2008-ban fogant meg az együtt zenélés kósza ötlete bennük. Én maradok a Q10 mentes megfiatalítás híveként annál, hogy viszonylag friss csapat alkotta zsigeri muzsika a Through Acknowledgement Only.
A bemutatkozó lemez érdekes utat jár be. No nem a gyártósor csomagolóüzemének MIBI osztályától a cd-pincék polcaiig (habár az is biztosan nagyon érdekfeszítő és kalandokkal teli), hanem az időbeli utazása inkább a rendhagyó. Már 2009-ben nekiláttak a megírásának. 2010-ben rögzítik is az anyagot, a következő évben pedig gőzerővel népszerűsítik, terjesztik. 2012-ben küldenek a szerkesztőségünkbe is egy példányt belőle, én pedig a 2013-as évben adom mindezt a magyarul olvasni tudó és akaró Fémforgácsot lapozgatók tudtára. 
Kiket is tisztelhetünk a Processben? Öt fiatal dán zenészt (név szerint: Lennarth Christensen-ének, Anders Møller Pedersen-gitár, Mario Mrsic-gitár, Paul Thomassen-basszusgitár, Jonas Thygesen-dob) és hatodikként, mintegy szürke eminenciásként egy producert, aki a felvételeket is irányította, és a rögzített sávok gubancos szálaiból végül tetszetős pulóvert kötögetett. Ezen utóbbi, ideiglenesen nagymamás köntösbe öltöztetett úriembert Jacob Hansennek hívják. Nem kezdő, azt tudjuk róla, a hallása és a szimata inkább sorolja a rókák családjába, mint a főemlősök bamba táborába, így minden megadatott a lelkes zenészpalántáknak, ami a sikerhez kell. (Nem restelltem megszámolni, J.H. eddig 110 különböző együttes egy vagy több lemezénél sertepertélt eddig. Nem rossz, ugye?) Már csak dalok kellenek.


És ezzel rá is tértem következő beszámolórendi pontomhoz. A zenekar tagjai már definiálták a műfajukat, így nem kell nekem ezen a fejemet törnöm (úgysem menne rendesen), így megúszom egy egyszerű ctrl+v-vel a dolgot: „PROCESS = Melodic Death: 40%, Death/Thrash: 25 %, Metalcore: 15 %, Thrash/Speed: 10 % , speed/thrash/core metal: 9 % and a little bit of Satan: 1 %”. Ez megközelítőleg fedi is a valóságot. Ráadásul még a 100% is kijött, ez bizony annyi, se több, se kevesebb. Már-már kényeztetésnek éltem meg azt, hogy a rájuk gyakorolt legnagyobb hatású bandákat is tálcán kínálták, amelyekkel szintén egyet tudok érteni: Lamb of God, Testament, Death, At the Gates, Sylosis.
Na de azt, hogy milyen képzetek alakulnak ki bennem a dalok hallatán, nem írta meg előttem senki, így kénytelen leszek pár percet a klaviatúra önkéntelen püfölésével tölteni.
Az alapkő letételénél valószínűleg arany tollal leírták, palackba zárták és cseresznye illatú viasszal le is pecsételték, hogy mindvégig sodró lendületű lesz a zenéjük, ahol a munkamegosztás kommunista elvét követve mindenkinek terven felül kell teljesítenie. Jelentem, a terv túlszárnyalása a terveknek megfelelően sikerült! Egy percre nem áll meg a hallgató kezében a léggitár, olyan frankó riffeket, triolákat hallunk. A gitárszólók ötletes futamok mindenféle túlbonyolítás nélkül, néhol még azt a luxust is megengedik maguknak, hogy romantikázzanak. A duplázónak sincs ideje megpókhálósodni, a basszus témái is vándorbottal menetelnek a fődallamok mellet hol jobban, hol kevésbé elcsatangolva attól (de szeretem a hangszerét bátran használó bőgősöket!). A lemez egészére jellemző, hogy az agresszió, a sejtelem és a harmónia olyan ötvözetét kapom, amit ritkán veszek ugyan elő, de akkor nagyon kell, hogy éltessen. Mert kitűnő feszültségoldó; jobban nyugtat, mint a tudat, hogy a nyugat épít utat. Az ének arroganciája dominál a dallamos felett, de ehhez már hozzászoktatott minket a modern metal. A HC-s üvöltés is tiszteletét teszi a vokálnál, de még ez is bele illeszthető a repertoárba.
Az egyetlen kérdés, ami felmerül bennem a hallottakkal kapcsolatban az az, hogy miért csak 30 perces a lemez? Igaz, darálásból ennyi még pont nem fekszi meg a finnyás gyomrot, de azért engem elgondolkoztat. Ez az elhanyagolt emberi tevékenység pedig, ahogy a főnökeim is mondogatják, nem mindig jó. A lemez egységes (rosszindulatú emberek a sablonos szóra asszociálhatnak) mind érzelemre, mind pedig lendületre értve, ami jelentheti azt is, hogy nem tudnak mást. De ha ez így van, akkor merre tovább, melyik úton? Mert a következő dalcsokor nem állhat csupán a fiatalos lendület és a nyers erő tetszetős fitogtatásából, oda már kell valami más is, valami új spoilerezésre lenne szükség.
 Én bízok a srácok fantáziájában és tudásában. Várom is a folytatást!