A svéd trió pár éve létezik csak, és ez az első lemezük. Igazából ez az egyik legtovább halogatott promós lemez, amit eddigi nem túl hosszú 'forgácsos pályafutásom során sikerült bevállaljak cikkírás céljából. A doom egy nagyon érdekes műfaj, mert számomra a végzetek zenéje. Ha jól meg van csinálva, "kivégzet" lesz belőle, mivel a lelkem legmélyéig lekavarog, viszont, ha rosszul, akkor felbosszant egy kicsit, vagy halálra unom magam tőle. Így voltam a The 11th Hourral is időnként, bár az átbillent végül a pozitív oldalra - igaz nem lett belőle maradandó hallgatnivaló. Ed Warby kiváló dobos, a legnagyobbak között tartom számon (ő üt ugyebár a Gorefest lemezeken hihetetlenül gyors és nehéz, emellett veszettül húzós témákat), viszont gitáros/énekesként... Tud gitározni, és énekelni is, csak korántsem olyan izgalmas, mint a dobjátéka. Szóval a When Nothing Remains zenéje először is nagyon hosszúra sikerült, amit én ritkán rovok fel negatívumként, csak itt tényleg azt érzem, hogy a végére már kifullad a dolog, másrészt nehéz volt eldöntenem, hogy kivégez a szépségével, vagy eluntat az egysíkúsággal és a fantáziátlansággal.


A sok hallgatás végülis segített ezt eldönteni. Sikerült eldöntenem, hogy nem tudom eldönteni, és valószínűleg soha nem is fogom tudni. A műfaj eleve szimpatikus, így a középérték 5-höz képest elmozdult a produktum mondjuk egyel pozitív irányba (kapitulálnék, miszerint ez elfogultság), viszont a bűvös nyolcason nem engedhetem fentebb, mert nem fogom hallgatni többet. Egy sokkal inkább doomfüggő ember viszont szerintem szeretni fogja, így még húzom felfelé.
Kicsit részletezzük ezt a lemezt hát!
Először is az a gondom vele, hogy nincs igazán szellős téma rajta. Majdnem mindig szól minden hangszer, és mindig minden ugyanazzal a dinamikával. A harmadik dal közepéig kell várni némi halkulásra, ami a doom lemezek sajátsága miatt csak a huszadik perc környékén következik be. A szinti, mint atmoszférát teremtő eszköz, természetesen nagyon jót tesz mindenféle doom alfajnak (sőt, véleményem szerint bármilyen zenének), és itt is segít, csak néha már túl sok vagy statikus. A basszusgitár nagyon jól szól, és összességében minden nagyon jól szól, már-már túl jól. Hiányzik a hangzásból számomra egy kicsit az ösztönösség. A hörgés és az ének oké (előbbi eléggé egydimenziós), erőteljes, ez a lemez már szinte idegesítően tökéletes. De a legnagyobb bajom, az, hogy elég ritkán jönnek csak elő valódi emlékezetes és egyedi dallamok, a svédek eléggé a biztos lovat óhajtották meglovagolni, vagy gonosz éllel szólva ennyit tudnak.
Az első dal, amit szinte az elejétől a végéig élveztem, a negyedik Mourning Of The Sun. Itt be lett lőve a légkör, olyan egy kicsit, mintha az Amorphis Tales from the Thousand Lakes lemezét összegyúrtuk volna Ed Warby fentebb említett doom bandájával.
Hangszeresen nincs kit kiemeljek, de ez a műfaj nem is erről szól, az arányok tökéletesek, senki sem lóg ki, illetve nem adja alább annál, ami elvárható.
Aztán a Her Lost Life hallgatásakor vált számomra egyértelművé, hogy ez is azon lemezek egyike, amelyeket végig kell hallgatni ahhoz, hogy összképet tudjunk nyújtani, mivel a végefelé emelkedik a színvonal. Ebban a dalban például nagyon ügyesen megszerkesztett dallamfelmenetelt hallhatunk a refrénben.
A címadó tétel pedig már-már funeral doom tempóig belassul, ami megint csak jót tett nálam az összértékelésnek. Itt, és egyedül itt éreztem azt, hogy bátrabban álltak neki a komponálásnak, minden elvárást lesajnálva. Remélem, hogy lesz még lemezük, és hogy azon ezt az irányt óhajtják inkább erősíteni (elvégre ez adta az anyag címét).

A Solitude sajátja, hogy csakis minőségi bookletekkel hajlandó megjelentetni az anyagait, ezzel ezúttal sincs gond, a festmény tartalmaz bizonyos műfaji kliséket, de némi humor is meg van benne bújtatva. Jó ránézni, a kidolgozás pedig bámulatos.
Összefoglalva, egy megbízható színvonalat hoz ez a zenekar, de túl nagy meglepetések nem fognak minket érni. A kilencvenes években még biztos hátast dobtam volna tőle, és aki először hall doom metalt, az szerintem ezt meg is fogja tenni. Veterán doomsterek (amilyen én semmikép sem vagyok) viszont szerintem nem fogják az alapművek közé sorolni, mert ahhoz több olyan momentum kéne, amit pozitívumnak hoztam fel. Egy szimplán jó lemez ez mindössze.