Létezik egy érdekes kompánia Bonnban. Kilenc zenekart gondoznak, és ők maguk alkotják a zenekarokat is (gyönyörű a magyar nyelv eszköztára, de ezt sajnos máshogy nem tudtam leírni). Akkor ismertem meg őket, amikor tavaly Pistike66 beajánlotta a Valborg Barbarian lemezért a Hangpróbára, ami pár hét hallgatás után az év lemezévé lőtte ki magát nálam (az anyag későn érő jellegét bizonyítsa, hogy akkor csak 8 pontot adtam rá, viszont később felicikülte magát a topra). A Woburn House tulajdonképpen ebből a csapatból két ember, név szerint Florian Toyka, aki dobol és basszusozik, valamint Christian Kolf, aki minden mást csinál. 2009-ig egy Fabian Fabian nevű arc segített nekik basszeron (jaja, ez a (művész?)neve...) Florian meg még a Klabautamannban basszerozik és gitározik többek között.
A lemez elég rövid, kb. 39 perc, amit sajnálok, hiszen itt aztán van tér a fantázia dobozát kinyitni, és beszippantani a felszabadult zenehallgatót. Főleg az előző lemez tükrében rövid, mivel az érinti az egy órát.
Elég kötetlen a stílus, a hozzáállás nagyon érződik. A legnagyobb erőssége a produktumnak Kolf hangja, ami olyan szinten sokszínű, ami csak nagyon keveseknek a sajátja. Bámulatosan jól kezeli a mély orgánumát, a bőgést, a magasabb felmeneteleket és a fejhangokat is. Sőt! A Behind You-ban még hamisan is nyávog egy jó ideig.
Lenyűgöző!
Aztán van itt egy nagyon jópofa visszatérő analóg szintihang, ami a régi Pink Floyd dolgaira emlékeztet erőteljesen (az Obscured by Clouds lemez kezdése). A gitárjáték is figyelemre méltó. Durvulásnak, gyorsulásnak szinte semmi nyoma, helyette ügyes effektek, és a hangzásvilág nagyon érzékire csiszolása érhető tetten.
Tom Gabriel Fisher (Celtic Frost) nyilatkozta egyszer, miután látta élőben a Valborgot, hogy rá az ilyen zene elég veszélyesen hat, hiszen szuggesztív, magával ragadó, teljesen elvarázsolja. Még a Valborgnál is jobban érzem itt ezt. A lemez számomra legerősebb dala az A Simple Man. A maga monotóniájával, lépkedésével az egyszerűség és a nagyszerűség egy végpontja lehet, az a fajta alkotás, amikor az ember, a zenész bizonyítottan legyőzi a hangszerét, annak technikai sallangjait hagyja a fenébe, hiszen felnőtt már ahhoz, hogy anélkül is ámulatba tudjon ejteni. És igazából ezt tartom én feladatnak, nem a hangok céltalan kergetését, ami max pont magának a zenésznek lehet cél, viszont idővel a legtöbb ember kinövi, vagy csak egyszerűen megunja.

Aki elkapja a hangulatát ennek a cuccnak, vérzik a szíve, mikor lepörög, és nincs tovább. Tavaly november 21-én jelent meg a korong fizikailag. Mindenkinek tudom ajánlani, akik kísérletezős, ultraismeretlen, de kiváló hangzással (ténylegesen, nem csak az én elcseszett ízlésemnek) dolgozó zenészek lemezét szeretné hallani. További szószaporításnak itt helye nincs, ezt egyszerűen hallani kell.
Mindig elszomorít, mikor azt látom, hogy ilyen kiváló bandáknak mennyire kevés ismerőse van a fészbúkon. Íme az oldaluk:

http://www.facebook.com/woburnhouse

Akinek tetszett a lemez, kövesse őket!
Trailer: