Úgy látom nem szokás errefelé olyan albumokról kritikákat írni, amelyek durván tizenhárom évvel ezelőtt lettek kiadva, de a Neurosis esetében hajlandó vagyok kivételt tenni.
Sokszor úgy érzem, gondban lennék, ha valaki megkérdezné, melyik a kedvenc Neurosis albumom, mert ez egy olyan együttes, amely immár húsz éve profin tolja az ipart, és minden egyes lemezükön képesek valami egyedit, valami maradandót alkotni. Én mégis úgy érzem, hogy erre a kérdésre az esetek 75%-ában a Times Of Grace nevű korong lenne a válaszom. Annak idején, körülbelül 6 évvel ezelőtt a Sun That Never Sets albummal ismertem meg az együttest, bár akkor még kicsit nehezen akart ülepedni bennem, kicsit túlságosan elvont és idegenszerű volt az én ízlésemnek. Nem is sejtettem, hogy jó néhány év után mennyire közel fog állni hozzám ez a zene.

Sokan persze biztosan az 1996-os Through Silver In Blood című eposzt tartják a Neurosis alapművének, amivel nincsen semmi gond, mert hatalmas alkotásról van szó, számomra mégis az azt követő, 1999-ben kiadott Times Of Grace a telitalálat. Miért is? Talán az tetszik benne olyan nagyon, hogy ez volt az első "kísérletezős" lemezük, ahol a korábbi progresszív sludge és hardcore metal egyveleg intenzív adagolása mellett itt már újszerű dolgokat is hallhattunk. Kicsit több mélység, több érzelem (nem nyálas dolgokra kell gondolni...) és több nyugalom is fért itt a dalokba. Sokkal jobban át tudja adni azt a keserű, világvégi hangulatot és életérzést, mint a korábbi lemezeik, ám ugyanakkor képesek voltak önmaguk maradni, és nem puhultak el túlságosan, mint az ezt követő lemezeken. Nincs gond velük se, de amit itt műveltek, azt valahogy már nem tudja visszaadni sem A Sun That Never Sets, sem az Eye Of Every Storm, sem a Given To The Rising (utóbbi egyébként egész jó album), és valószínűleg a most készülő tizedik (?) albumuk sem fogja. Akárhogyan is elmélkedek a dologról, ismét rájövök, hogy igen, a Times Of Grace marad a kedvenc Neurosis albumom.

Egy rövid, szöveg nélküli, de nagyon hagulatos felvezető, a Suspended In Light indítja a lemezt, majd berobban a Doorway című hét és fél perces döngölés, Neurosis módra, kicsit még a Through Silver durvaságát idézve. A dal közepe tájékán hallható riffelés pedig a legsúlyosabb, legpusztítóbb gitártéma, amit valaha hallott ez a világ, ehhez továbbra is makacsul tartom magam. A törzsi dobokkal indító Under The Surface-ben aztán kissé oldódik a görcs, de az intenzitás változatlan. A The Last You'll Know még egy skótduda-szólót is beiktat, mindamellett az egyik legfogósabb dal a lemezen, az intrója egyszerűen megunhatatlan. Az ötös szám, a Belief pedig egyrészt személyes kedvenc, másrészt afféle kakukktojás a lemezen. Az instrumentális tételeket nem számítva ez a legrövidebb dal az albumon, zeneileg pedig ez a legbizarrabb mind közül. Mondhatni, hogy egyszerűen félelmetes hangulata van, és az utolsó percig még csak torzított gitárt sem hallunk benne (erről beszéltem, amikor azt mondtam "kísérletezős"). De az igazán új irányt az Away című dal tárja elénk. Váratlan dolgoként érte a hallgatókat ez a kilenc és fél perces csendfolt a lemezen, amelynek első hét percében lágy, suttogás-szerű éneknél és minimalista, "pinkflojdos" hatású ambient-püttyögésnél egyebet nem is hallunk, majd a végén kapunk egy örökkévalóságnak tűnő, ám valójában csak két és fél perces döngölést, mialatt Scott Kelly végtelen sokszor üvölti fülünkbe azt hogy awayyyyyyy! - egyszerűen tökéletes. A címadó nóta aztán ismét könyörtelen súlyokat aggat a vállunkra, melyeket a záró Road To Sovereignty c. instrumentális szerzemény aztán ünnepélyesen emel le rólunk. Jobb befejezést aligha lehetett volna készíteni egy amúgy is majdnem tökéletes albumhoz. Talán az egyetlen dolog, amibe bele tudnék kötni, az a sok instrumentális közjáték a lemezen - összesen négy van belőlük, de végül is nem rosszak, és beleillenek az album koncepciójába, talán csak az Exist-et érzem fölöslegesnek, a többivel nincs baj. Dave Edwardson mély hangját pedig ritkán fogjuk hallani, egyébként is, ez az utolsó Neurosis-album, ahol még vokálozott. Kár, nekem hiányoznak a bömbölései, de végül is kibírjuk nélküle.

Mindig is köztudott volt, hogy a Neurosis a világvége zenéjét játszotta, és ha ez valakinek melankolikus andalgásként, önmarcangolásként megy át jobban, arra ott vannak a Neurosis újabb albumai, aki viszont döhöngve, zúzva képzeli el a világvége szimfóniáját, annak meg ott vannak a korábbiak. A Times Of Grace viszont átmenet a két korszak között, amaelyben mindezek jellegzetességei megtalálhatóak, tökéletes harmóniában, és pont ez adja a báját. Félek tőle, hogy ehhez fogható alkotást, amely egyébként jócskán meghaladta a saját korát, talán már soha többé nem fogunk hallani senkitől, de ez csak még inkább fölértékeli ezeket a nagy, régi klasszikusokat, mint amilyen a Times Of Grace is, hogy voltak azért igazi zenészek is ezen a világon, akiket megérte, és még ma is nagyon megéri hallgatni.