A Faith No More 1981-ben alakult meg Faith No Man néven a basszer Billy Gould és a dobos Mike Bordin jóvoltából. Ekkoriban még Wade Worthington kezelte a billentyűket, és Michael Morris énekelt. A ritmusszekció hála Istennek sosem változott a bandában, és talán részben ennek köszönhetően megőrizhették a kaliforniak azt a jellegzetes stílust, ami mindig is jellemző volt rájuk. A megalakulás után egy évvel megérkezett a varázsló Roddy Bottum a meleg srác, hogy védjegyszerű minimál játékával de hatalmas ötleteivel, és atmoszférikus megközelítésével létrejöjjön egy hangzásvilág, ami megint csak a Faith No More-ra lehet jellemző.

Fenriz (Darkthrone) szerint a Faith No More a világ legrosszabb zenekara. Ezen csak röhögök, és jó kedvvel hallgatom ezt is, meg a Darkthronet is...


A The Real Thing a harmadik lemezük, amelyen bemutatkozik Mr Mike Patton, aki... hát... Nem tudom mit lehet mondani egy olyan emberről, aki a Szigeten lenyelt egy cipőfűzőt, majd kihúzta a torkából, a közönség meg imádta ezért, mellesleg a saját zenésztársai is szakadtak az akció közben. De pózolt ő már tányérra tekert szarral is, amibe egy villa volt belebökve. Lényeg az, hogy bármit csinál, jól áll neki, talán azért, mert brutálisan jó énekes, aki jóformán minden lemezen máshogy képes énekelni. Gondoljunk csak az itt hallható nyápic hangra, az Angel Duston vagy a King for a Day... Fool for a Lifetime lemezen előadott sokszínűségre, vagy akár az utolsó anyagukon hallható komoly mély tónusokra. Egyébként ekkoriban már létezett a Mr. Bungle, ahonnan Jim Martin gitáros "szerezte be" Mikeot, mivel hallotta a banda demóját. Mike két hét alatt írta meg a lemez szövegeit, bár azt azért nem mondanám, hogy ezek a szövegek (legalább is számomra) túl sok értelemmel bírnának.
Ahogy mindig is volt a FNM történetében dob-basszus alapú zene ez, igaz itt már - még Jim Martin gitározik, akinek személyisége legalább annyira fémessé is teszi azt, mint a dob - basszus dinamikussá. Kegyetlen jó gitáros, na... Látta már valaki a szemét?

Kimondottan - különösen - nagyon nem boncolgatnám a dalokat, mivel nem szükséges kiemelni azt, hogy mennyire változatos egy lemez ez, hiszen az volt mindig is a banda legnagyobb erőssége, hogy tökre ügyesen illesztettek egymás mellé olyan dalokat, mint például a Surprise! You Are Dead és a Zombie Eaters. Sőt! Elvetemültség szempontjából a csapat odáig hatolt jelen anyagnál, hogy feldolgozta a Black Sabbath - borzalmas dolgot fogok mondani - számomra egyetlen érdekes nótáját, a War Pigst.
Inkább a hangszeres játékot boncolgatva jegyezném meg, hogy Mike "Puffy" Bordin az egyik legkeményebb ütős, aki nem a bonyolultságával, hanem irtózat erővel és a furcsa megoldásokkal viszi tökélyre a játékát. Koncerten különösen szembeötlő, hogy pillanatok alatt képes az úthengerszerű vadállatból a furaságokat összecsapkodó, de egyébként egy tökre élvezhető stílusba váltani (amennyiben a Yamaha túlélte a terrort). Billy Gould már csak azért is illik mellé, mert ugyanez mondható el a hozzáállásáról. Mindig is fontosabbnak tartottam azt, hogy a basszeros inkább a jobb kezével játsszon a hangszerén, mint a ballal (egy jobbkezes embert alapul véve persze :-D). A balt használják csak a gitárosok, nekik a posztjuk a dallamkeltés, és a prím. A basszer ezzel szemben legyen feszes, dinamikus, és atompontosan tegye oda a lüktetést a lábdob mellé. Fogalmazhatnék úgy, hogy a basszusgitár az a ritmushangszer, ami képes dallamot is játszani, ha nagyon muszáj. Ha kiemeltem a két őstag ötletes minimalizmusát, akkor erre korona a szintis Roddy, hiszen nála egyszerűbb elemekből építkező zenészt nehezebb lenne mondani.
Hogy hangulati elemeken kívül időnként technikáról is szóljon a FNM arról tesz Jim Martin, mert kellemes szólófutamokat villant meg néha egy-két másodpercre (főleg a banda későbbi pályafutása során, amíg még tag lesz).
De a főszerep itt mindenképp Mike Pattoné, aki a hangjával egyszemélyes zenekarként funkcionál a hangszeresek mellett - felett - velük együtt. Ügyesen érez rá, hogy a zene mikor kéri őt az együttműködésre, és mikor kell abból kiemelkednie.

A lemez anyagát főként az Introduce Yourself turné közben írták meg. A felvételek 1988 decemberében kezdődtek, miután kirúgták Chuck Mosleyt, az előző énekest. A stúdiózás során több témát is felvettek, ami nem került rá az anyagra, ezek egy része a koncertlemezen hallható, valamit egy dal a Bill & Ted's Bogus Journey című paródiafilmben, amiben Jim Martin is látható. A Matt Wallace által producelt lemezt a Slash Records adta ki 1989 június 20-án. A megjelenése óta eltelt huszonkét év alatt nyolc neves díjat és titulust kapott, mint például a Kerrang "év lemeze", vagy a Rolling Stone által jegyzett "Az 500 legnagyobb lemez" egyike. A From Out of Nowhere, az Epic és a Falling to Pieces megjelent kislemezként is. A Billboard 200-on a 41-ik helyig kúszott fel.

Véleményem szerint ezt a lemezt ismernie kell minden, önmagát rockernek tekintő műélvező embenek. Szeretni, utálni is lehet (valjuk be, a banda párszor erre is adott okot a történelme során), de nem elismerni botorság lenne.
Egyébként én mindig is úgy tekintettem a FNM-ra, hogy az a Mr. Bungle egy olyan változata, ami nem rémít (folyamatosan) halálra. Nekem ez a legjobb lemezük, de ha ezt 10-re tartom, akkor az ez utániakat legalább 9,9-re.