A floridai Cold számomra ismeretlen volt ezidáig, függetlenül attól, hogy 1998-ban jelentkeztek első lemezükkel, aminek egyszerűen a Cold címet adták. A második lemez 2001-ben érkezett, majd két évente jelentkeztek friss anyaggal 2005-ig, azután szinte csend honolt, egészen 2009-ig, s a most megjelent Superfiction lemezig.
Ha zenekar a 2005-ös lemez után pihenőre került, aminek oka előttem nem ismert, mindenesetre 2009-ben érezte úgy a Scooter Ward (SW) [ének], Jeremy Marshall [basszusgitár], Sam McCandless [dob], és Zac Gilbert [gitár] alkotta négyes, hogy ismét össze kéne állniuk. Ez volt a 2009-es rendkívül sikeres Resurrection Tour, ami után rögtön mentek is stúdiózni, hisz ahogy mondják, a zenekari kémia, s az ihlet is megvolt. Ennek eredménye ez a tucatnyi nótából álló album.
Néhány hallgatás után annyit biztosan megállapíthatunk, hogy ez bizony főképp az amerikai piacra készült rádiórock. Nyilván a világon máshol is lehet sikereket elérni ezzel a fajta muzsikával (lásd Nickelback), azonban kétségtelen, hogy a hagyományai ott vannak meg.
Alapvetően nem nagyon hallgatok efféle zenét, háttérzeneként jól elvagyok vele, azonban annyira nem is izgat. Leginkább olyan csapatok jutnak eszembe, mint a már említett kanadai Nickelback, a Linkin Park vagy a Poets Of The Fall.
De nézzünk jobban a dolgok mögé. A nyitó Wicked World az album egyértelmű slágere, amit kár is lenne tagadni, hisz még klipet is forgattak hozzá. Jól eltalált refrénje fülbe ragad. Érdekes még a kicsit indusztriál hatás benne.
A második What Happens Now az úszó, elnyúló gitárok, és a kissé fájdalmas hangulat miatt lehet érdekes. Viszont kissé meg is akasztja a lendületet. S nagyjából az ötödik tétel tájékán már kezdi kiismerni magát az ember, ráadásul úgy tűnik, mintha el is lőtték volna a puskaport. Igazából az a gondom, hogy nincs igazából emlékezetes momentum. Rossznak persze semmiképp nem nevezném, de nem is tud felvillanyozni a lemez. A számsorrenden még agyalhatak volna.
Aztán a lemez végére kicsit összeszedik magukat, ott megint találni egy-két érdekes motívumot a dalokban, amiért még akár szeretni is lehet. Talán a lélekkel teli ének, néhol (So Long June) egyenesen fájdalmas miatt mondom ezt, mert bár SW hangja nem egyedi, mégis van benne valami, ami újból hallgattatja a lemezt. Nem jegyezném a rock halhatatlanjai között, de ide illik és rendben is van. Még egy kis karcosság, némi változatosság és egy csipetnyi dinamika és rögtön egyedibbé válna az egész. Mindenesetre ezek a dalok bármelyik hollywoodi romantikus és/vagy tini vígjáték betétdalaként megállnák a helyüket, s ezt most magam sem tudom eldönteni jó-e vagy negatívum. :-/
A produkcióval - hangzás, zene, küllem - azonban nincs gond, igaz a dob kissé furcsán szól, itt-ott mintha lenne egy kis "japán beütése". Egynek jó, ha kell valami laza.