A Lock Up hirtelen felindulásból alakult meg 1998-ban, mikor az extrém metal színtér neves arcai, vagyis Peter Tägtgren, Jesse Pintado (RIP), Shane Embury és Nick Barker a kevés szabadidejükben összeálltak egy kis baráti örömzenélésre. Ezzel a felállással viszonylag rövid időn belül meg is jelent a bemutatkozó Pleasures Pave Sewers, egy, a stílust megújítani nem kívánó, ám erőteljes dalokkal telepakolt, és vastag hangzással megtámogatott death/grind lemez. A folytatásra 2002-ben került sor, ahol Petert a stúdiós, zenei és magánéleti elfoglaltságai miatt a szakajtónyi egyéb projektben és zenekarban érdekelt Thomas „Tompa” Lindberg váltotta fel a mikrofon mögött. Talán személye, s jellegzetes, gyűlölettől fröcsögő hangja miatt is, a Hate Breeds Suffering még dühösebb, agresszívebb lemez lett, amelyen a death metal hatások némileg visszaszorultak, ám ezzel együtt hatalmas dózis hardcore-os düh és punkos frusztráció érkezett a zenébe, kivédhetetlen gránáttá változtatva a szélvészgyors, épp’ hogy fél órás, 16 dalos csokrot. Ezután jókora szünet következett, mely alatt mindössze egy koncertlemez és egy válogatás látott napvilágot, majd a 2011-es évben először tervben volt egy split a Misery Index- szel közösen (úgy tudom, még nem jelent meg), majd a Nuclear Blast kihozta a Necropolis Transparentet, immár a chilei Pentagramból és a Criminalból ismert Anton Reisenegger gitárossal a 2006-ban elhunyt Jesse helyén. Akinek pedig előkelő helyet foglal el a Hate Breeds Suffering a polcán, az gondolkodás nélkül rendelheti is az új cd-t, ugyanis pontosan ott folytatódik a történet, ahol 2002-ben abbamaradt. A 41 perces dalcsokor szinte elejétől a végéig kirobbanóan gyors és energikus, Tompa a szokott vehemenciával fröcsög, Nick fáradhatatlanul aprítja a cájgot, a dalok pedig rövidek, lényegre törőek és brutálisak. Lassulással, vagy középtempókkal csak elvétve, az anyag húzásának további fokozása érdekében futhatunk össze. A másfél perces Brethren Of The Pentagram rögtön sebességbe teszi a lemezt, mely gőzmozdonyként gázol át a hallgatón. Eleinte kicsit masszásnak is tűnik a dolog a féktelen száguldás miatt, de 4-5 meghallgatás után már kezdenek elkülönülni a dalok. Anton sikeresen beilleszkedett a bandába, egyes riffjei Terrorizer, mások kimondottan kései Napalm Death jegyeket hordoznak magukon. További adalék, hogy vendégként visszatért Peter Tägtgren, továbbá a Carcass-os Jeff Walker is felbukkan több dalban, ámbár odafigyelés nélkül elsőre fel sem tűnik, melyekben, épp az említett töménység okán. Pedig vannak itt csemegék bőven; ilyen például az Embodiment Of Paradox And Chaos hullámzóan sodró riffje, a pörgős címadó Peter vendéghörgésével, a punkosabb Discharge The Fear vagy a záró Tartarus, mely egy lassú, vontatott instrumentális szerzemény fémesen csattogó ipari zajokkal megbolondítva, melyről kicsit a Meathook Seed is eszembe jutott. Azonban a direkt, szélvészgyors aprítások is jó témákból, riffekből épülnek fel, gyengébb szerzeményt egyelőre nem találtam a 17 közt. A cd végére került, szinte már black metalosan gonosz riffel felvértezet Through The Eyes Of My Shadow Self (melyben szintén felbukkan Tägtgren) ugyanolyan ütős, mint a megszaggatott, kegyetlenül sodró Accelerated Mutation.

A hangzás természetesen professzionális, ahogy a hangszeres teljesítmény is profiktól elvárható szinten mozog. Ha mindenáron kekeckedni akarnék, felhozhatnám, hogy semmi újat nem hoztak, de hát a Lock Up eleve örömzenélésként indult, úgyhogy ez némileg öngól lenne. Egyszóval, a Necropolis Transparent jól sikerült lemez lett, sebességmániásoknak kifejezetten kellemes perceket fog okozni.