Komolyan becsülendő az a kitartás, amellyel Phil Fasciana gitáros (ld. még: Hateplow) vezeti a tengerentúli death metal színtér egyik nagy veteránját, a Malevolent Creationt. A banda immáron a tizenegyedik (!) stúdiólemezénél tart, ami elismerésre méltó teljesítmény a több mint húsz éve működő gépezettől.

Három év telt el a Doomsday X óta, épp itt volt tehát az ideje újra jelentkezniük. Ahogy mindig, úgy most sem sikerült ugyanazzal a felállással elkészíteni az új albumot, mint az azt megelőzőt, most épp a másodgitáros és a dobos személye változott. Phil mindig is remek dobosokat gyűjtött maga köré, igazi ászok fordultak meg ebben a bandában, gondolok itt akár (a Suffocation Despise The Sunját is feljátszó) Dave Culross-ra, akár Lee Harrisonra, Derek Roddy-ra, Crazy Larry Hawke-ra, vagy épp Tony Laureanora. Hozzájuk mérten Gus Rios játéka nem annyira kiemelkedő és karakteres, de megijedni nem kell, mindent hoz, ami ebben a zenei közegben szükséges, s személye kézenfekvő választás is volt, hisz a Divine Empire és Jason Blachowicz révén adott volt a kapcsolat. Mellette pedig a Wykked Wytch-ből Gio Geraca gitáros személye új még.


A United Hate egy kicsit az Envenomed lemezt juttatta eszembe, feszes, gyors darab, ideális nyitószám, és a bandából az alkohol-, és drogproblémái miatt már többször kivágott Brett Hoffman agresszív hangja is hatásosan fröcsög. A Conflict Finalizedban ugyanez a recept érvényesül, még a lassabb kiállások is nagyjából ugyanakkor érkeznek benn, mint a nyitó számban, a különbséget szinte csak egy szóló jelenti. Amúgy az egész lemezre jellemző az intenzitás, a fordulatszám szinte végig magasan pörög. Pár középtempós pillanat azért becsúszik, mint például a Slaughterhouse rövidebb menetelős részei (a nyitótéma itt is nagyon Envenomedos), vagy a Lead Spitter szaggatása és a Target Rich Envrionment fajsúlyos, mázsás kezdése (érdekes módon a második perc utáni, enyhén disszonáns riffet hallottam már valahol), de amúgy az őrlés áll a középpontban. Színesítésképp pár rövid virga bukkan fel, a számuk inkább a korong második felében növekedik meg, bár szóló-orgiára nem kell számítani. A számok egy részének gerincét olyan reszelős, thrashes riffelés alkotja, ami a Ten Commandments világát idézni, s ettől igazán szikárrá válik a lemez. Ami viszont az Invidious Dominion legnagyobb hibája, hogy a számok elég egyformák, nem igazán különülnek el egymástól a nagy őrlésben, ez tehát nem kifejezetten dalközpontú korong.

Ahogy azt a megjelenés előtt nyilatkozta a banda, „egy jól összerakott, gyors, agresszív és gyűlölettel telt lemezre számíthatunk”. Ez szó szerint így is lett, jól összerakott, profi anyag, bivaly hangzással (Erik Rutan, Mana stúdió), mely megbízható brutalitást nyújt, azonban dalok terén most kicsit haloványabban teljesítettek. Nem ez lesz a kedvenc MC lemezem, továbbra is a Retribution és főleg az Eternal marad a legjobbjuk, de szégyenkezésre azért nincs okuk.