Már az élőholtaktól hemzsegő ocsmány borító és a lemezcím – a rothadás visszhangja – sem árul zsákbamacskát; aki csak egy pillantást vet erre a korongra, biztos lehet benn, hogy penetráns hullabűzt árasztó death metallal lesz dolga az észak-karolinai Atrocious Abnormality mindezidáig egyetlen nagylemezén. De hát csúnya zenéhez csúnya külsőségek is illenek, nem? A banda főnöke az a bizonyos Steve Green, akinek a nevét a Lust of Decay révén jegyezhette meg a nagyérdemű, s emellett ez a bizonyos úriember igazgatja a Comatose Music ügyes-bajos dolgait is, tehát házon belül megoldódott a cd kiadása. Mellette Brent Williams a dobos, aki szintén Lust of Decay-es, de van egy másik bandája is, a Putrilage. A basszer James O’Neal az Apotheosys-ból, a másik gitáros pedig a Bile Nephrosis-ból Jeremy Shaffer. Amerikai zenekarról lévén szó, nem meglepő módon riffek, váltások garmadájával kell számolnunk a 2007-ben megjelent albumon. Olyan zenekarok nevei nyújthatnak segítséget az eligazodásban, a lemezanyag körülírásában, mint (evidensen) a Lust of Decay, a régebbi Vile, a Suffocation, a Gorgasm és a Deeds of Flesh, a számokban felbukkanó tördeltebb váltások, agyasabb gitártémák esetében pedig a Dying Fetus, vagy a Dehumanized neve juthat eszünkbe (a legjobb példa erre talán a Beyond Obliteration). A zene sűrű, de nem követhetetlen, lassabb tempók, kiállások segítik a befogadást, s ugyan gyakran alkalmaznak technikás riffeket, a cd mégsem a virgázásról szól. Brent sem csépeli szét az anyagot, a lábdob-játéka precíz, és a cineket is végig jól használja. A mély, kicsit röfögős hörgés mellett rendre előtörnek magasabb fekvésű, sikoltós énekhangok is Steve torkából, ezeket jól variálja egymással. A szövegek teljesen átlagosak, a szokásos vallásellenes, betegség, halál, gore témákat járják körbe, mint már annyian előttük. A hangzás tiszta, arányos és súlyos, tulajdonképp nem találni benne kivetnivalót, a stílus követelményeinek teljes mértékben megfelel. A számok közül kettőt ragadnék ki, az egyik a nyitó Dead In Sixty Seconds, mely egy pont hatvan másodperces szösszenet, melynek szövege mindössze annyi, hogy „dead”, a másik pedig a Mommy, Can I Go Out And Kill Tonight? feldolgozás, aminek eredetijét a Misfits jegyzi – nem mondom, meglepő választás egy death metal bandától, kíváncsi lennék, Danzig mit szólna ehhez a szétröfögött, az eredetinél jóval súlyosabb átirathoz, ami egy kicsit ki is lóg a többi szám közül.

Ezt leszámítva semmi különösebb extra nincs az anyagban, igaz, kivetnivalót sem igen találni benn. Egy standard amerikai death metal lemez, mely a műfajt ugyan nem újítja meg, viszont megbízható brutalitást kínál.