Már kétszer is nekifutottam az új Ahriman lemez ismertetőjének, de mindkét próbálkozásom kudarcba fulladt. Ennek talán az lehet az oka, hogy a Naturgate és a korábbi zsengék okán nagyon szeretem a zenekart, de egyszersmind süket sem vagyok teljesen.

Az első próbálkozás, amit mindjárt a lemez meghallgatása után küldtem a zenekar levélcímére (eredetiben):

"Épp 43 perce hozta meg a postás az új lemezt, a Mistpain Path-t. Szerencsére nem kellett sokat várnom rá, rögvest meghallgattam. És az a helyzet, hogy elsőre nem estem hasra tőle. Igyekszem objektív maradni, ezért elmondom, hogy az előző (Naturgate) lemezt imádtam, és ronggyá hallgattam, azaz nem vagyok immúnis a stílus finomságaira. Az új lemez azonban olykor ziláltnak tűnik, nem tudom, lehet hogy szándékosan ilyen. Szövegét tekintve hallhatóan vannak refrének, de gyakran nem a legmasszívabb részek kerülnek ismétlésre. A szövegről. Üdvözlöm a magyar nyelvet a black/pogány metalban, és valóban elég újításszámba megy, de kétségkívül 100szor nehezebb szövegét tekintve király dalt írni magyarul, mint ugyanezt angolul megtenni, noha anyanyelvünk szókincse páratlanul gazdag, de a közhelyes angol black formákra nehéz lehet találni magyar megfelelőt. Ez nyilván nyelvünk és ízlésünk (ízlésem) sajátja, de az előző lemezen ezt qrva jól sikerült megoldani. Ezért most lehet, hogy megköveztek, de a magyar szövegekben gyakorta kaptam fel a fejemet mindenféle stílusbeli visszásságra, de ez lehet, hogy csak az én fogyatékosságom, részleteket inkább nem említenék. Szintén az én hülyeségem lehet, de a kántálós magyar nyelvű sámánszövegek sem jöttek be (átok legyen ..., stb.). Őszintén mondom mosolyogtam kicsit rajtuk. Most Megint csak azt mondom, az Avarlángok, A Sign the Empire és a többi számot ezen anyag nem múlja felül tökéletességükben, emészthető monumentalitásukban. Az első, ami nem nyerte el a tetszésem, az a rengeteg öncélú dolog. Az állandó fejvesztett károgás, üvöltés, jajgatás a végén már rendesen zavart. Láthatóan jóval több szimfonikus/szintetizátoros rész van a számokban, de nem mindenhol épül be az egészbe, a dalba, a lemezbe egykét kivételtől eltekintve: Mistpain Path, Witchvale (a továbbiak lentebb). Ezek szerintem a legjobb számok, a legfogósabb dallamokat ebben véltem felfedezni, főleg az utóbbiban. A doromb tetszik, a zongorabetétek szintén, de olykor-olykor leül a zene. Amit néha hiányolok, az az egység: a refrénben, a dalokban. Gondolom, hogy szándékosan lett más a lemez mint az előző (hisz ez természetes), de ott minden a helyén volt. A változatos, ízes lassú/középtempós (bólogatós) dob/akusztikus gitár témák főleg. Na itt olyat nem nagyon hallani, csupán másodpercnyi szüneteket a folytonos géppuskaropogás/üvöltés közben. Szóval közép és lassú tempókat, erőteljes ritmus/hangszerváltásokat hiányoltam a korábbi tapasztalatok alapján, meg kellett volna kicsit több akusztikus gitár. Amott a vokál is jobban tetszett, az időnkénti hörgés remekül egészítette ki a sampleres, vagy basszusos részeket, a kalapálásból szinte láthatatlanul átváltva. Elnyújtott károgások meg csak a mondat/versszak végeken voltak, remek átmenetet biztosítva a hangszeres részekhez. Ez a gyakori dupla vokál is zavaró nekem egy kicsit, noha imádom az Ahriman féle károgást. Az egyik legjobb a magyarok között, nem vékony sivítás, hanem igazi férfias, fájdalmas, dühös. Ja, a borítóhoz olyan betűtípus kellett volna, amiben minden ékezetes betű megtalálható, de ez mindegy végülis. Na, most már többedszerre is meghallgattam a lemezt. Már jobban emészthető, jobban tetszik. A fentiek ellenére nem tartom természetesen rossz lemeznek, sőt! Az ötödik, Night című nóta is tetszik, abban is vannak nyugodt, szomorkás témák, amiket nagyon bírok, a következő The old wisemanben szintúgy. Összességében az előbb említett 4-5 szám (és mások bizonyos részei) már elég, hogy elvigye a hátán az egész 7 számos 43 perces lemezt. A varjúkárogás is tetszik, kicsit tömény, de jó. Ez a lemez messze meghaladja a legtöbb honi szerzői kiadású fércműveket, amiket önjelölt Vargok, Abbathok, stb. alkotnak mindenhol szar minőségben. Egyedisége szintén kiemelkedő. A többit meg majd az idő eldönti. Hogy hónapok múltán hallgatom-e vagy sem. Meg a rajongók, akik biztosan rengetegen vannak. Én nem vagyok olyan hatalmas rajongó típus. Van egy raklap zeném, szóval mindebből igyekszem kiszűrni az értékeset, ami töredék. Az Ahriman előadó a listában ilyen."

A második próbálkozás (szintén eredetiben):

"Nagyon vártam már az új Ahrimant. Amikor hallgattam, nehezen tudtam kitérni a Naturgate-tel való állandó összehasonlítgatásból, de muszáj volt, mert nem itt van a kutya elásva. A Naturgate könnyebben emészthető anyag volt, de mindkettő képes hónapokkal az első hallgatást követően is újat adni, ami csak nagyon kevesek kiváltsága. Ha csak annyit mondok, hogy a lemez hallgatása közben jó párszor feláll a szőr a kezemen, azt hiszem minden továbbit elmondtam. Ez majd minden szám közben előfordul, de szerintem a csúcs a címadó dal, a Witchwale, valamint az ötödik és hetedik szám. Ellenben nem kell ezeknek a hátán vinni a többit, megy az magától is. A folyamatos szimfonikus alaphang "kábulatba ejtő komolyságot" nyújt a lemeznek, a legizmosabb pillanatok is innen kerülnek ki. Új hallgatóknak időre lesz szükségük az Ahriman íz megérzésére, és befogadására, roppant, végletesen egyedi stílusról lévén szó. (szövegek, átkötő részek, géppuskaropogás, stb) Mondhatni minden: a dallamok, a hangszerek, és persze a szövegek is ennek az érzésvilágnak a szolgálatába vannak állítva, azaz egyiket se próbáljuk meg külön boncolgatni; úgy jó ahogy van. A magyar szövegek is csak erősítik a lemezt, esetleg több is elkelhetett volna belőlük. A hangzás is kiváló, a zenéhez illő sodró hangulatú. Összességében: Az Ahriman újra mesterművet alkotott."

Nos bárki láthatja (hallhatja), hogy a két írás imitt-amott homlokegyenest mást tartalmaz. Ez egyetlenegy dolognak volt köszönhető: mikor őszintén untam már a lemezt, akkor lelkiismeretfurdalásom támadt, így pozitívabb hangvételre váltottam, amikor pedig láttam, hogy mégsem minden arany ami fénylik, akkor meg nem tudtam mit csinálni, mert mint fentebb már írtam, eddigi munkássága miatt a zenekar lába előtt heverek. Önmagában egyik írás sem fedi teljesen a valóságot, de a kettő kombinációja tökéletes arra, amire született: megismerteti hallgatás nélkül is a lemezt az érdeklődőkkel. Ezenfelül rávilágít arra, hogy az új és a korábbi nagylemez között feneketlen szakadék tátong, de ahogy annak, ennek is vannak értékei; a kérdés, hogy kinek mi tetszik, azaz a lemez véleményem szerint maximálisan alkalmas a rajongótábor megosztására.

Annyi biztos, hogy az a nagyszerű technika és minőség, ami az új album nótáiból süt, korábban nem volt hallható, de őszintén nem is hiányoltam. Ezzel párhuzamban a zenei kreativitás, a zsigerből jövő lebilincselő produkció, és a mindezekből következő fantasztikus érzés tisztes része elveszett. És ezt nagyon sajnálom...

Nos, a pontszám. Vegyük a két szemlélet átlagát. Az első 7 pontot adna, a második 10et. Ebből 8,5 jön ki, de maradjunk inkább a nyolcnál.