A holland Altar nem teljesen felel meg az egykoron fényes, mára megszűnt csapatok halmazának, s visszaemlékezéseim távlatának se ilymódon, hiszen az 1990-ben alakult csapat 2007-től újra aktív és egy demót is pakolt azóta össze (amúgy tervezek velük interjút, majd kiderül meg is születik-e ez majd a jövőben). A másik, ami miatt sokat gondolkodtam a Hardenberg-i mészárosokon, hogy se nem thrash, se nem death, hanem igazi death-thrash és nem keverendő össze más nemzetiségű Altar-okkal. Amúgy a csapat Manticore-ként alakult 1988-ban, majd két évvel rá nevet változtattak. A szövegviláguk és koncepciójuk (beleértve a külsőségeket) mindig is provokatív volt – talán éppen ennek köszönhető, hogy az Ego Art után a soron következő lemezük a Provoke címet kapta. A kiadást a szintén Holland Displeased Records követte el, amely rengeteg korabeli és regionális kiadványért felelős, melyek nevei ma már többnyire felejtésbe merültek, holott volt ám nekik hajdanán Nembrionic, Dead Head illetve Consolation; ezek mindegyikét tudom ajánlani a súlyosabb és komplexebb thrash illetve death metal szerelmeseinek, ha időm engedné ezekről is szívesen zengenék ódákat. A Displeased Records amúgy remek kis holland kiadó, hiszen rengeteg mára beszerezhetetlen anyagot adnak ki újra, úgy mint az Atrophy vagy Deathrow albumokat, de hajdanán ők kezdték nyomni a szintén Holland gothic-doom csodát, a Celestial Season-t, több korai Cryptopsy anyagot, a Bunkur zajos mélységeit, a Officium Triste lassan lépkedő haldoklását, a Hybernoid lassú átalakulását death-ből elektróba, vagy hogy említsek hazai példát is, a békéscsabai gothic-doom csodát, az összes EvenSong nagylemezt, na de térjünk vissza a nagy kalandozás közepette az Ego Art-ra. Mely az Altar kontextusában nézve az a korong, mely már kezdett dolgozni a dallamosabb témákkal, érezhetően ügyesen vegyíti a thrash és death témákat nem esve túlzásokba az arányokkal – lényegében a Provoke is jól sikerült, de ha kronolókigusan visszatekintünk, akkor a legdallamosabb és emészthetőbb anyagjuk. 1999-ben megörvendeztettek minket a In the Name of the Father-rel, mely kicsit mogorvább anyag, egy az egyben keresztény ellenes klisékben tetszelgett. Aztán 2000-ben a Until Heaven Forbids címmel ellátott válogatást, amin helyett kapott egy Iron Maiden feldolgozás (a borító is nem más, mint az 1983-as The Trooper kislemez elferdítése, kifigurázása, vagy csak éppen a dal és a külsőségek Altar-os perspektívájából). Helyet kapott rajta egy új dal, illetve szépen bepótolták a beszerezhetetlen 92-es ...And God Created Satan to Blame For His Mistakes demó dalainak közkincsétételét. Aztán 2001-ben Red Harvest következett, amely ha nem is az holland bagázs mélypontja, de a csapatbeli széthúzások érezhetőek, a stúdió munkák elkészültével a banda darabjaira esett, ám érdekes módon éppen a két gitáros; Richard Ludwig és Marcel Verdurmen fenntartotta a nevet és az eshetőséget, hogy egyszer újra aktívak lesznek. Sajnálom, hogy dióhéjban nem sikerült összefoglalni a dolgot, de azt hiszem liberális barátaink megérdemelték a hosszú és fárasztó szócséplést, lássuk végre az Ego Art-ot! Az Ego Art 41 perce nem más, mint a death-thrash halmaz éteri szubsztanciája, ami takarja a tipikus éles thrash riffeket (ilyen téren az Florida-i Solstice első lemeze), grindcore vágták, kifacsart death témázgatások, és Edwin Kelder gyűlölettel telt orgánuma. Az Altar-t akkoriban a Nuclear Blast nagy erőkkel reklámozta és terjesztette, így azóta se értem, miért nem bírták kinőni önmaguk határait, hiszen egyértelműen túlmutat zeneileg a Gorefest és Benediction kohézióin, vagy lehet csak én vagyok elfogult a remek szólókkal és akusztikus bontásokkal, szaggatásokkal teletűzdelt technikás zene újrahallgatásánál, hiszen gyermekkorom egyik legmeghatározóbb lemeze ilyen téren az Incubus - Beyond The Unknown illetve Serpent Temptation mellett. A példa természetesen életképes, bár az 1986-os Incubus korábbi és súlyosabb csapat. Ha hatások mellett kellene élcelődni (a kritikák megírásánál ez a legmocskosabb dolog, de muszáj), akkor talán a késői Testament – Low és The Gathering illetve Demonic korszakot vegyítsük a Morbid Angel vagy a Sinister komplex kíméletlenségével, s máris megkaptuk a jó öreg Altar technikás receptjét, de ide sorolható még a már szóbakerült Dead Head vagy a Bremen-i Mörser. Az Ego Art erősége éppen az, ami a már fentebb említett Consolation vagy Nembrionic (érdekes merülés a súlyosabb holland bányák mélyére, hiszen a két csapatnak még közös splitjük is volt, holott a legénység mindkét horda esetében nem egy tag esetében egyezett, csak a Nembrionic kísérletezőbb volt, míg a Consolation brutálisabb), ez a recept pedig abból állt, hogy nem vetették meg a lassabb, szaggatóbb és sulykolóbb témákat, elhadart, szétdarált riffeket és dallamos szólókat sem. Ez pedig olyan zenét eredményezett, melyet képes volt a hallgató annak ellenére is élvezni, hogy mindez nem volt eszméletlenül kemény és mészárszékkel együtt platóra hajított véres utazás. A lényeg és a szépsége a változatosságban és az arányok illetve százalékok adagolásának megtartásában keresendő. Így minden olyan hallgatónak ajánlott (s talán garantált is a befogadás), aki vevő a dallamosan súlyos és betegesen megkomponált zeneiségre.
A hangzás a kor szelleméhez és elvárásaihoz mérten korrekt (azért tekerjük kicsit feljebb a hangerő gombot, ha azt akarjuk, hogy az agresszív pengetések levigyék a fejünk), a külsőségekért, pedig a frontember instrukció mellett Berthus Westerhuis végezte, kivéve a borító fotó, amiért Rene Van Dop a felelős. A riffek és szaggatások egy része a thrash direktíva miatt a durvább HC rajongóknak is tartogathat kellemes pillanatokat (had ne írjak neveket, mert mind nevetségesen és abszurdan hatna), de ettől még bizony egy erősen provokatív és vallás ellenes grind őrlésektől és beindulásoktól sem mentes vérbeli death lemezzel állunk szembe, melyek néhol meglepő megoldásokkal támad a gyanútlan hallgatóra – hallgassuk csak meg a pl. az Engovernment vagy az C.C.C. remek dallamait - utolsó perceit...  Nem tudom, hogy az Altar-nak lesz-e annyi ereje, hogy kimásszon a fogalmam sincs milyen módon és pontos okból beszakadt veremből, de ha összejön a kérdezz-felelek, akkor erre is választ kaphatunk – engem legalább is érdekel, az olvasóval meg mindig úgy voltam, ha szerencséje van, kedveli és szereti azt a zenei halmazt, melyek szegmenseivel foglalkozom, ha nem, akkor pedig Pokolra kíván, haha – így tehát minden interjút magamnak készítek elsősorban, ez a kritika pedig értelmetlenül hosszú lett.