A Nasum a kétezres évek eleji előretörésével igazi vérfrissítést pumpált a grindcore-ba, és rengeteg ember figyelmét irányította újra eme szélsőséges műfaj felé. Mieszko halála után ez a figyelem némiképp megcsappant, az utódként jegyzett Coldworker is egy másik irányba indult el és messze nem keltett az elődhöz mérhető érdeklődést, így az északi grindcore bandák közül szinte egyedüliként a finn Rotten Sound tudott csak szélesebb tömegeket megérinteni. Holott Svédországban az évek során felcseperedett, kifejlődött szinte egy teljes színtér, amely az undergroundban már nevet szerzett magának – Gadget, The Arson Project, Sayyadina, Relevant Few, Splitter, Sound Of Detestation, stb. – s nem kizárt, hogy hamarosan egy újabb, igazán nagy bandát is kitermel – sok kritikus épp az Afgrundot látja az esélyesnek. A debütáló Svarta Dagar a maga nyilvánvaló hatásaival együtt is egy szerethető anyag volt, a ráspolyos hangzás, a dühödt, agresszív őrlésekbe kis dózisban csepegtetett komor, vagy épp disszonáns dallamok és a viszonylagos változatosság sejtetni engedte, hogy fogunk még hallani róluk. Most pedig itt a magyarul A Pokol Kapuinál címre keresztelt lemez, és nem kizárt, hogy ezzel sikerül is előbbre lépniük az ismertség terén. A recept maradt az eddig megismert; crusty lendülettel, punkos vadsággal és metal hatásokkal elővezetett szélvészgyors grindcore Mieszko / Jacobson módon váltogatott énektémákkal, azonban a Svarta Dagar sötétebb atmoszférája, nyersessége felcserélődött egy egyedibb, tisztább, metalosabb hangzásra, ami egy kézzelfoghatóbb anyagot eredményezett. A számok fele svéd helyett immár angolul íródott, a hatásaik jobban feloldódtak és elrejtődtek a sajátos kis egyvelegükben, s dalszerzésileg sikerült előbbre lépni. Míg az előző anyagon a nyers agresszió volt a hangsúlyosabb és csak másodlagosak a dalok, most ez megcserélődött; a dalok tényleg dalok és a közvetített dühös üzenet került a második helyre.

A zenei előrelépésre pedig egyértelmű példák adódnak; a debüt változatos jellege még hangsúlyosabb tónust kapott, az eddig is meglévő rövidke belassulások, sulykolások markánsabbak lettel (lásd pl. a The Great Cover-up Apocalypse eleji doomos témázgatást), a két száguldás közé illesztett tördelt kiállások emelt hatásfokon képesek érvényesülni a módosított zenei közegben (Forbrukningsartikel, Inevitable Environmental Collapse), a punkosabb tételek pedig fogósabbak lettek. Ha már szóba került, feltétlenül meg kell jegyezni, még nem képesek olyan fogósan brutális slágereket írni, mint a Nasum, de a potenciál mindenesetre megvan bennük, a The Empire azonnal ható gitárdallamai, metalosan tördelt kiállásai a korong legjobbjává emelik. De nem arról van szó, hogy akad egy húzónóta, a többi pedig töltelék, mert a standardabb darálások is ütnek (Noone Give a Fuck Anymore, A Burning Cross on Your Perfect Lawn), a remek Maskin-Manniska gyors túrásába szervesen illeszkedő elborult (amolyan Helvete-ízű) akkordok pedig egyértelmű példát mutatnak rá, mitől hallgathatóbb, élvezetesebb ez a lemez.

Az Afgrund ügyesen lavírozik a keménység és a zeneiség kényes határán és emellé jó dalokat is ír. Nekem ugyan hiányzik kicsit a Svarta Dagar sötétebb hangulata, továbbá a Rotten Sound Cycles-e sokkal állatiasabb, vadabb és pont emiatt kedvesebb számomra, de akinek az bejön, vagy mondjuk a Gadget, egy próbát mindenképp tegyen.