A Suffocation a death metal egyik legnagyobb alapcsapata. Stílusukkal iskolát teremtettek, nélkülük nem létezne az Inveracitytől kezdve az Unmercifulon át a Disavowedig tengernyi zenekar, nem adnák-vennék a Guy Marchais-féle Pyrexia első albumát horribilis összegekért a neten, és néhány trendi brutalizátor sem játszaná azt a zenét, amit. Az Effigy of The Forgotten című debütálásuk a műfaj egyik klasszikusa, de a Pierced From Within is legalább ugyanilyen gyakran citálásra kerülő hivatkozási alap, akárcsak a Despise The Sun kislemez, melynek kiadása után a banda feloszlott. A visszatérésük utáni első kézzelfogható életjel a Souls To Deny, a Suffocation történetének legdallamosabb anyaga képében manifesztálódott. Sokan fenntartásokkal fogadták azt a lemezt, eléggé meg is osztotta a rajongótáborukat, de én a mai napig kedvelem a hangulatát. A rákövetkező album, melyet szerényen a banda nevére kereszteltek, már jobban feküdt a régi híveknek, lévén brutálisabb és őrültebb lett, maga a zenekar is ezt a művet tartja inkább az igazi visszatérésüknek, az eltelt idő távlatából szemlélve azonban négy-öt dalt tartok csak igazán erősnek róla. S hogy milyen az idei eresztés? Ugyanúgy nem fogja megközelíteni a saját klasszikusainak szintjét, mint bármely más visszatérő legenda újabb kori lemeze; akik rajtuk nőttek fel zenekarok, brutalitás, extrémitás és gyorsaság terén mára rég túlszárnyalják a mestert, és semmi kirívóan súlyos nincs benne, így igazából csak mérsékelten lehetne lelkesedni érte. Viszont alighanem már most többet hallgattam, mint az előző kettőt. Megtalálható rajt valamennyi a Souls dallamosságából (halld a címadót 1:40 környékén, vagy a Dismal Dream azonnal rögzülő nyitótémáját), és benn van a s/t sodró dinamikája (Cataclysmic Purification, Images Of Purgatory, Come Hell or High Priest), valamint pont olyan mértékben kacsintgat csak a régebbi dolgaik felé, mint közvetlen elődje. Bár ritmustechnikailag elég fifikás és összetett dolgokat játszanak, a gitártémák némiképp egyszerűbbek, fogósabbak lettek, s az album összességében kevésbé agresszív és arcbamászó, mint a 2006-os. Nincs intró vagy akusztikus rész, mégis a Blood Oath-on vannak a legkidolgozottabb, legjobban megírt dalok a visszatérésük utáni időszakból. A Cd egységes, végig lüktet, a védjegyszerűen sűrű riffek pont addig vannak húzva, amíg kell, és ami fontos, minőségiek, a precíz és feszes ritmusmunkának hála a gyakori és pont időben érkező váltások iszonyú dinamikussá teszik a zenét, de emellé emlékezetes momentumok járulnak, így hosszú távon is alkalmasak a gyakori hallgatásra. A legtöbb témájuk úgy fogós, hogy közben technikailag elég trükkös dolgok vannak benn, ugyanakkor kellően üt is, ebben mindig is erősebbek voltak sok pályatársuknál, ezen a lemezen pedig a Dismal Dream és a Cataclysmic Purification a legjobb példa erre.
A hangzás kristálytiszta, a gitárok harapósan, telten szólnak, Mike Smith dobja hasít rendesen, és Derek Boyer (lásd még: Decrepit Birth, Criminal Element, stb.) basszusgitárja is szépen, telten szól. Az a hagyomány is folytatódik, hogy újra felvesznek az album végére egy Breeding The Spawnos dalt, most a Marital Decimation hallható új köntösben. Az a lemez talán a rossz hangzása miatt is némileg alulértékelt a rajongók körében, most legalább igazságot tudnak szolgáltatni neki. Ami még fontos a megemlítésre, a Nuclear Blast minden idők legfeleslegesebb bónuszaival dobta piacra az anyagot – nem tudom, érdekelnek-e egyáltalán bárkit is a cd–n elhangzó számok keveretlen, vagy ének nélküli változatai, erre alapozva pedig rögtön háromféle változatban kiadni egy lemezt, a kiadói trógerség netovábbja.