A német Grave Digger többek között a Running Wild, a Helloween, a Sinner és a Rage mellett egyike a korai, „Accept-eredetű” klasszikus/speed metal zenekaroknak, amelyeknek nagy része volt a német metal színtér kialakításában. A bandát 1980-ban Chris Boltendahl, Peter Masson, Willi Lackmann és Albert Eckardt alakította. A Grave Digger első megjelenése az 1983-as Rock From Hell válogatásalbumhoz kötődik, amelyen két nótával (Violence, 2000 Lightyears From Home) szerepelt. Egy évvel később megjelent a csapat debütáló albuma, a Heavy Metal Breakdown. További két nagylemez (Witch Hunter 1985, War Games 1986) és számos tagcsere után a banda a nevét Digger-re változtatta, muzsikáját pedig az Egyesült Államokban divatját élő dallamos hard rock irányába terelgette. A Grave Digger rajongótábora nem díjazta a változás jegyében született Stronger Than Ever albumot, így Chris Boltendahl 1987-ben bejelentette a banda feloszlását.

A sírásót annak rendje és módja szerint néhány válogatáslemezzel eltemették, de Isten és Boltendahl kegyéből 1991-ben visszatért. Chris Uwe Lulissal (a ’86-os albumot rögzítő felállás gitárosa, majd a kudarcba fulladt Diggerben és Chris Hawaii nevű bandájában is játszott) és két új arccal formálta újra a Grave Diggert. A csapat két újonca Tomi Göttlich ex-Asgard bőgős és Jörg Michael dobos, aki minden számottevő német bandában ütötte már a bőröket. A banda ’93-ban a kiváló The Reaper albummal tért vissza, majd ezt követően időről időre, szinte minden esztendőben színvonalas lemezekkel jelentkezett, bár a felállás dobosok tekintetében meglehetősen változó volt, egészen Stefan Arnold (Grinder, Capricorn) ’96-ban történt csatlakozásáig.

1997-ben, a The Dark Of The Sun kislemezzel lehettünk tanúi az első igazán lényegi személyi változásnak, ezen az EP-n mutatkozott be ugyanis a Hans Peter Katzenburg billentyűs érkezésével ötfősre bővült Grave Digger. A felállás sajnos ezt követően sem szilárdult meg. Tomit 1997-ben Jens Becker, Rolf Kasparek kapitány egykori fegyvertársa váltotta a bőgő mögött, Uwét pedig az ezredfordulón Manni Schmidt ex-Rage gitáros. Az új összeállítás annyira kedves volt Boltendahl szívének, hogy a 2000-ben, e felállással készült album lett a banda első „self-titled”, azaz önmagáról elnevezett és egyik legnagyszerűbb lemeze. A fluktuáció ezután végre nullára redukálódott a bandán belül, így az összecsiszolódott csapat további három stúdióalbumot és két koncertlemezt rögzíthetett.

2008, a patkány és a recesszió éve a Grave Digger számára veszteségék helyett 20% gyarapodást hozott, legalábbis a csapatlétszámot tekintve, amely Thilo Hermann gitáros (ex-Holy Moses, Risk, Running Wild) belépésével már hat tagot számlálhatott. A népes társaság az év második felének vége felé megszállta a sendeni Principal Studios egyik termét, hogy elplántálja közös munkájának gyümölcsét, amely a Ballads Of A Hangman címet viselő albumon jelent meg idén januárban.

A részletgazdag és természetesen az elmaradhatatlan csuklyákat és koponyákat sem nélkülöző borítóból előkerülő korong rövidke intróval kezdődik, amely az Acceptet és a Running Wild-ot egyaránt idézi. A volgai hajóvontatók kórusa után a címadó nótában vérbeli német testedzés kezdődik: erős galopp az alkar izmainak edzésére, valamint kéthengeres vádligyakorlatok. Chris hangját hallgatva gondolkodóba estem és arra a megállapításra jutottam, hogy nincs nagy hangterjedelme, nem is hasonlít Halfordra és nem hord bőrgatyát. Hangszíne és lassú vibratói hasonlatosak a vidéki vendéglátóipari egységekből kiszűrődő nótaszóhoz, de ebben a műfajban ő a császár! Chris Boltendahl, én így szeretlek!

De félre a tréfát és térjünk vissza az albumhoz! A Hell Of Disillusion-ben bivalyerős riffekkel és ragyogó szólókkal folytatódik a földmunka, majd a középtempókat a lemez egyik legjobb nótája, a thrash metalos hatásokat mutató Sorrow Of The Dead zúzza szét. Az Accept-re emlékeztető kíméletlen, ám dallamos fémzenét kapunk az arcunkba a Grave Of The Addicted-del. Lelki füleimmel már hallom is, hogy énekelné ezt a nótát Udo.

Az album súlyos, sötét balladájában, a Lonely The Innocent Dies-ban Chris nem dobja le kámzsáját és nem fedi fel valódi énekhangját sem, de Veronica Freeman (Benedictum) kisegíti néhány tiszta hanggal, így hangulatos kis darab kerekedik belőle. Az Into The War izmos harci indulója (á la Manowar) után a The Shadow-val visszatérünk az Accept-féle szögelős-bólogatós metalhoz, majd a Funeral-ban a dél-amerikai ihletésű akkordok után ismét előkerülnek a kétlábgépes témák.

Brit hatásokkal folytatódik a headbangelés; a Stormrider akár a Priest Painkiller lemezére is felfért volna, de akár a Retributionra is, mondjuk a Hellrider után. A lemez utolsó dala a kislemezen már korábban megjelent, dallamos heavy metalnál nem több, nem kevesebb Pray. Csak a limitált kiadás büszke tulajdonosai hallhatják az alaposan Grave Digger-képre formált Jailbreak című Phil Lynott nótát, amely eredetileg a ’76-os Thin Lizzy lemezen jelent meg. A ráncfelvarrás annyira jól sikerült, hogy elsőre nem is ismertem rá a dalra, másodikra is csak úgy, hogy megnéztem a lejátszási listában.

Úgy tűnik, Boltendahl és csapata az albummal megtalálta a helyét a XXI. században. Az ezredfordulón megjelent The Grave Digger óta a Hangman a legjobb Grave Digger, amely már az év elején beállította az etalont minden 2009-es metal lemez számára. (Zárszó: A válság azonban nem kímél senkit és semmit. A lemez megjelenése után a banda a gitárosok 50%-ának elbocsátására kényszerült, azaz megváltak Thilo Hermanntól.)