A lengyel Acid Drinkers tizenharmadik nagylemeze már tavaly nyáron megjelent a Mystic gondozásában, ám hozzám még csak most jutott el, hála a Regain olajozottabban működő terjesztő hálózatának. Annyira azonban mégsem veszítette aktualitását ez a pár sor, mivel épp mostanában jelenteti meg a Metal Mind jó pár régi anyagukat, a debütáló Are You A Rebel?-től egészen az Infernal Connectionig, kétszer három adagos dózisban, tehát van apropója a kivesézésnek.

A 11 dalos, 52 percnyi terjedelemre rúgó csokor elég változatos képet fest a zenekarról; az immáron több mint két évtizede működő (’86-ban alakultak), nagyobb mértékű tagcseréktől elkerült kvartett zenéjét szokás a crossover jelzővel illetni, a korai albumokon ennek volt is alapja, azonban ezeket a dalokat hallgatva dominánsabbnak érzem a kilencvenes évek közepi-végi nagyok hatásait. Az elképzelhető, hogy a D.R.I. lemezeiket nem vitték el a használt cd viszonteladóhoz csak azért, mert így öregedvén már ritkábban kerülnek le a polcról, de a sikálós Fuel of My Soulban a szólótól kezdve a riffekig sokkal inkább a Sepultura fénykora (főleg a káoszos lemez) idéződik meg; s ez a későbbiekben sem változik drasztikusan. A korai dolgaikhoz képest ez a lemez mélyebbre vett hangzással bír, „metalosabb”, leginkább a groove-os középtempók dominálnak rajt, a gyors zakatolásokból kevesebb van, a lemorzsolódott punkos, hc-s ízek ellensúlyozására pedig átmentették magukba a Sepultura, a Machine Head, és hasonlók arzenálját. A profi hangszerkezelés egyértelmű, a huszonpár év összeszokottságból fakadó összhang is kellő dinamikát ad a játékuknak, a szólómunka pedig ötletes; ám minden jobb pillanat mellé jut ugyanannyi lapos, elcsépelt is. A The Ark például a kezdőtémát leszámítva elég lelombozó, a refrén borzalmas, a harmadik perc elején meg egy metalcore-os kiállást is kapunk, vagy ott a The Rust That I Feed, melynek egyes pillanataira a Machine Head is rábólintana, de a maga szám túlnyújtott és unalmas. A fentebb említett változatosság jegyében akadnak pattogósabb, ugrálós szerzemények is – pl. a Silver Meat Machine vagy a túl hosszú Swallow the Needle, melyről a kései Fear Factory is beugrott néhol –, de a rockosabb terep sem idegen számukra (Blues Beatdown). Nem véletlen, hisz olyanoktól dolgoztak már fel, mint a Kiss, a Creedence Clearwater Revival, vagy az AC/DC.
A We Died Before We Start to Live a vontatott nyitóriffet, a dinamikai váltásokat és a felépítést tekintve erősen My Own Summer, azaz Deftones; a téma ugyan meg van variálva kicsit, az ének is más, de odafigyelve rögtön egyértelművé válik, honnan az alapötlet; a refrénben megszólaló dallam meg olyan, mint egy keményebb Linkin Park. A szám is inkább modern rock, mint thrash metal, ki is lóg a többi közül, menti valamelyest a mundér becsületét, ahogy a gitárok szóló helyett érdekesen effektezett hangokkal vezetik le a végén. Utána viszont újra thrashes terepre vezet a bunkó döngöléssel indító Red Shining Fur. A Cd hangzása nem sok kivetnivalót hagy maga után, nem úgy szól, mint a mai széteditált produkciók, de arányos és telt, a zenészek is profik, egyedül a borító gyenge, a régiek sokkal ütősebbek voltak, érdemes megtekinteni őket.

Nem egy kihagyhatatlan album ez, de aki már ronggyá hallgatta a hatásaik cuccait, vágyik valami hasonló változatosabb, lazább thrash cuccra, s a humoros hozzáállás, a kicsit régies megfogalmazás sem zavarja, bepróbálkozhat vele. Ha viszont tényleg valami mai crossover cuccot akarsz hallani, keresd a Municipal Waste-et.