Ha a név esetleg ismerősen csengene, de per pillanat nem tudnád hova tenni, akkor segítek, a Devils Whorehouse eredetileg egy Misfits dal címe a ’82-es lemezükről, egyben a legismertebb svéd black metal banda, a Marduk motorjának, Morgan Steinmeyer Håkanssonnak a hobbiprojektjét takarja, amelynek keretei közt a gitáros (aki egyébként a Marduknál jóval betegebb Abruptumban is ténykedett) szabad folyást enged Misfits, Samhain és Danzig mániájának. Két kislemez (The Howling és a hosszú hibernáció után új életjelet jelentő tavalyi Werewolf), s a debütáló Revelation Unorthodox után itt a tagságot elnézve némi vérfrissítésen átesett, de az irányvonalat tekintve változatlan második album, szörnyestül, halálostul, kultuszostul, vérfarkasostul.


A Devils Whorehouse papíron a „death rock” ill. „horror punk” hangzatos stílusmegjelölések alatt fut, ami annyit tesz, hogy a dalok erősen a Misfits befolyása alatt állnak – ami a bevezető fényében ugye nem meglepő –, annak stílusjegyeit, a B kategóriás horrorok ihlette szövegvilágot, Danzig ördögi dallamait idézik meg, azét a Danzigét, aki a sötét, ijesztő körítés ellenére is tulajdonképp laza, ütős rockdalokat írt anno. A gitáros Makko témáinak többsége, így cikkünk tulajdonképpeni tárgyának zenéje is valamivel komorabb, súlyosabb, ám az eredete letagadhatatlan, minduntalan áthatja a produkciót. Elég csak az Oceans Turn To Blood énekdallamait megfülelni; Maelstrom vokálja is kiköpött Glenn Danzig. A Blood & Ashes lemez tehát nem black metal, még csak nem is metal (a (The) Cult Of Death pl. szinte csak suttogásból és komor hangulatfestésből áll), a dalokról süt, hogy a szerzőknek eszük ágában sem volt világot váltani, vagy akármit is bizonyítani; ha a hangulat, a feeling úgy kívánta meg, simán szartak az eredetiségre is, egyszerűen játszották, ami jól esett. Nem érezni a görcsöt, az izzadtságszagot, az újítás vágyát, egyszerűen írtak egy lemezanyagnyi számot a kedvencek nyomán, s nem akarnak többnek látszani annál, amik. Ennek az erőlködés-mentességnek hála akad néhány kellemes pillanat a harminchét perces játékidő alatt. Ilyen a szinte darkos hangulatot megütő, lassabb Speak The Name Of The Dead, melyben én még halvány Type O Negative-utánérzést is fel vélek fedezni az eddig említett összetevők mellett, vagy a punkosabb Werewolf, ami a tavalyi kislemezről lett átmásolva, s egyszerűségében az egyik húzónóta a tizenegyből, akárcsak a dögös Demons Of The Flesh/Tight White Ropes. A legérdekesebb momentumok közé azonban mindenképp az akusztikus Smell Of The Ancient Ones-t sorolnám; primitív ritmusa, s jól sikerült mély tónusú énektémái nemcsak a pattogó tábortűz feeling, hanem az LSD-köntösbe bújtatott lebegés megidézése miatt is dicséretet érdemelnek.
Ebből a pillanatnyi kábulatból robbant ki a Cd legkeményebbje, a Face The Master, mely gyors tempójával, felépítésével odailleszthető lenne bármelyik Rosemary’s Babies vagy keményebb Samhain dal mellé. Két perc alatt lezavarják, de nem is kell több, ha egyszer az a két perc mindent elmond, a többi számhoz mérten vadabb kiabálás és a málhás gitártémák nyomatékosítják, hogy itt most punk rock szól. Itt nagyjából véget is érhetne a kiemelésre érdemesek felsorolása, a többi dal sem rossz, de kevésbé emlékezetesek.

A Blood & Ashes lemezt azoknak érdemes meghallgatni, akiknek a fentebb elhangzottak nevei jelentettek / mondanak valamit. Nem lesz az albumból olyan klasszikus, mint a hatásaik egyes dolgai, ahhoz kevés rajt a kiugróan jó momentum és a magasan kiemelkedő dal, de nem is rossz anyag. Simán benn van a pakliban, hogy Morganék eztán beállnak a megbízható lemezgyártók közé, és az is, hogy újra jegelődik a projekt néhány évre, ám ez majd a maga idejében kiderül, addig meg lehet vele próbálkozni.