A Skaldic Curse sokak szerint Anglia legjobb black metal csapata, amelyről én annyira 100%osan nem vagyok meggyőződve, de ha azon múlik, hogy elvegye az ilyesmi opciók terén a stafétabotot a fostos Cradle of Filth-től, akkor csak hűen bólogatni tudok. A csapat 2001-ben alakult és idén tették le a második nagylemezt, amit a Norvég Dark Essence / Karisma Records páros gondoz (ez a kiadó amúgy olyan mérce a sötétebb és kísérletezőbb hangvételű zenék terén, mint hajdanán a Nuclear Blast és Relapse a brutalitás minőségében, mondjuk 96-ig…). Szóval a külsőségekkel valószínűleg nincs gond (promók mindig nagyon leminimalizáltak) és a hangzás is a műfaj súlyosságát és elvárásait elégíti ki. Mi a helyzet tehát a zenével?

Hát mi lenne? Rossz és értelmetlen próbálkozás lehet az, amiben a néhai Akercocke tag; Paul Scanlan gitározik? Természetesen nem! S hogy mit rejt zeneileg? Nos, a témák többsége alapvetően a középtempó, lassú depresszív lépegetés és a szélsebesség között mozog, ami miatt logikusan ugrik be az újabb Satyricon és Khors illetve Vreid neve, de más fertőzések is nyomom követhetőek, hiszen nem csak brutális mélységek és beindulások nyílnak meg, hanem némileg thrash-es hatásvadász élmények is elő-elő kerülnek a 6 számos és közel 44 perces élet-halál, pokol és gyűlölet között lebegő – némileg militarista és evidensen mizantróp korongon. Hogy mik érezhetőek még? Hát kérem szépen, van itt Voivod (levágós), az újabb Mayhem se igazán bújik felismerhető maszk mögé, ahogy a néhol progresszív és post ízekben tündöklő témák miatt a Coroner és a Pestilence sem tagadható jelenség. Aztán van ám még itt kárhozat, egy kis csipetnyi a rothadó bogaras hús kimetszése a Darkthrone és Hate Forest kombóból, időzgetés a Rush múltjában és némi gumikesztyűs hüvelygomba vizsgálat az Emperor feledésbe merült szőrszálai mögül…
Mi ez tehát? Post-black metal? Jut eszébe a kissé is érettebb olvasónak, s azt kell mondanom relevancia van kérdésében, de aztán az igazság mégsem teljes. A Skaldic Curse egyszerre post és múlt, black metal és elvont aberráció rengeteg dekadens és lázadó semmibe hullással, avagy a depresszió és önpusztítás-öncsonkítás feledhetetlen gyémántja tündököl a Hold lenyugvó fényében, hogy aztán a felkelő nap újra a semmibe és vegetációba vezesse a síron túli világba vágyakozó hallgatót.


Az érdekes hangok, és effectek, megoldások és kiállások, szólók és ritmusszekció, a profi tudás és korrekt végeredmény, mind de mind arra enged következtetni, hogy újítani igyekeznek az angol srácok, s bár mondjuk az …And Oceans vagy az In The Woods… zenisége nagyon más, mégis közös perspektívát érezni a három pont és szög között… Pest Against Pest!