Nos, a Clouds alapjait tekintve nem Cave In halmazról fogok értekezni, (tehát nem Steve Brodsky a téma, akinek nevéhez olyan projectek kapcsolhatóak, mint a Pet Genius, Old Man Gloom, Octave Museum és társai), hanem hajdani gitárosának agyszüleménye kerül elő, tehát a kulcsszó Adam McGrath. A kiadásért természetesen megint csak a kísérleti hangvételű (és eladással is valami hasonló morálban derengő kiadó) Hydra Head Records a felelős, szóval a hangzás jó, és a hazai terjesztő, ahogy szokott lenni a Lethal Confilcu Distrubution…


A Clouds zeneileg érdekes talány, és nem is nagyon lehet kötötten egy műfajhoz kapcsolni, hiszen a javában kísérleti dologgal szembesül a befogadó a 11 nótában taglalt közel 40 perces kavalkádban. A 70’-es évek íze köszön vissza leginkább kicsit stoneres masszával leöntve, így tehát olyan nevek említhetőek meg, mint a Led Zeppelin, Pink Floyd és a Deep Purple, de pl. ahogy elhallgatom a Glass House Rocks című tételt a brit pop-rock Blur sem kizárható, ahogy a Heisenberg Says olyasmi rock'n'roll botlás, amilyet a korai Guns'n' rosses követett el anno. A Melvins mocskos leprája és megfáradt alternatív önmagába síró és röhögő mentalitása szép köröket ver a korongra, ahogy akadnak rajta egész garázs punkos szösszenetek is, mint a Horrification, Year Zero és a Playing Dark, nem is beszélve a nagy szünettel megáldott záró tételre, a Garbage In, Garbage Out-ra, aminek a végén egy kis zajos jazzpróbálkozással tekerik le a búgó és gerjedő hangszerek volume gombját. Természetesen a fentebb említett nevek miatt egyfajta pszichedelikus (kissé drog és önpusztító süppedés) jelenlétét sem. A szólók hangulatosak és ügyesek, s jó pár refrén könnyedén ragad meg a hallgató fejében, avagy ha a kísérlet célja a régi idők reinkarnatív barázdákra vagdalása volt, akkor azt hiszem elérték.


Érdekes és a maga nemében természetesen értékes anyag is, amin a nagy kavalkád ellenére néhol egész erős dolgok jönnek át, amik itt-ott már-már Queens Of The Stone stílusú témákban végződnek. A Boris és Torche közös turnéi is rásütötték a billog vasát a Clouds nem is olyan fostos seggére, így tehát több rétű a We Are Above You, mint ahogy elsőre tűnik, bár az alapvető koncepció a retroban teremtett tudathasadás és semmibe hulló nihil magja. Aki kíváncsi egy olyan produkcióra, ami a 70’-es évek nagyjainak masszáját egy kis post-modern jelennel fűszerezve gyomorgörcsöktől mentesen kajálná be, az tegyen egy próbát, egyeseknek nagyon is betalálhat, míg megint másokat egyenesen idegesíteni fog ez a zajos (s némileg öncélú – megint másik aspektusból megközelítve; művészéi) degeneráció.