A lengyel Hermh kezdetei elég régi időkbe kalauzolnak vissza, a csapat 1993-ban alakult bizonyos Białystok nevű városkában, a kezdet útjai nem voltak rögöktől mentesek, s 96-ban és 97-ben jelent meg egy-egy nagylemez, melyeket számtalan demó előzött meg. A kezdetekben gothic és atmoszférikus elemekkel tarkított black metal horda végül 98-ban feloszlott, s csak 2003 végén álltak újra össze természetesen jócskán lecserélődött legénységgel. 2004-ben kijött egy EP, 2006-ban egy nagylemez (amúgy a horda tagságának nagy része a Abused Majesty-ből került elő, ahogy korábban dobolt benne Icanraz is a Christ Agony-ből), amit pedig egy újabb kislemez, majd DVD, s most az új korong követett. Nem ismerem a korábbi anyagjaikat, de nem is az a műfaj ez, ahol valami nagyon nagyot és egyénit lehetne alkotni, így mindez áll a Cold+Blood+Messiah című alkotásukra is…


…igaz azt írják, hogy ma már szimfonikus blackben utaznak, ami annyit jelent ezen a közel 40 perces lemezen, hogy az új Rotting Christ úgy köszön vissza, mint a kávé a reggeli előtt… S igazából ennyivel el is lehetne intézni a kritikát, hiszen tipikusan azokkal az elemekkel tarkított ez a muzsika, amivel mondjuk a 2007-es Theogonia anyagon visszaköszön (ugyanolyan dallamok, patetikus vokálok, kórusok és némileg világzenei alap szegmensek). Nincs is ezen mit nagyon magyarázni, egy az egyben ezek a hatások érvényesülnek, amolyan korrekt és hithű másolat. Egyéniségben vannak sántító morálok, de a technikai tudás és komplex változatosság kárpótol a mimézis érzésekért.
A Theogonia szerintem egy maximálisan hibátlan anyag, dallamos és durva, mély és magával ragadó, intenzív és fülbemászó, mészáros és bár a koriakhoz képest, nagyon is kompromisszumokkal teljes, mégis csak dícsérni tudom, amit amúgy tavaly a pécsi Toxicos koncerten is jól bizonyított a görög horda. Nos ezek a szegmensek állnak a lengyel csapatra is, és akinek az utolsó Rotting Christ betalált, az ezt is majd mohón nyálazza.


Nincs mit tenni, néha el kell ismerni az utánzatokat is, hiszen az élvezhetőség territóriuma nagyon is telítve van az ilyen produkciókkal. Ennek ellenére mégsem adok rá maximális pontszámot, de mindenkit megnyugtatok, ettől még ez egy kibaszott erős lemez, aminek a végighallgatása korántsem időfecsérlés. S hogy végezetül miért csak egy hatást említettem meg (merül fel a kedves olvasóban logikusan ismerve írásaimat)? Azért, mert nincs értelme más nevekkel előhozakodni (mint pl. néhol Diummu Borgir érzésem támadt), mikor egy ismert korongot műfajában és jellemzőiben egy az egyben másolnak – de hangsúlyozom még egyszer; mindez nem pejoratív a borító pedig nem értem miért, de nagyon a kezdeti Ómen-es antikrisztus srácot varázsolja elém, haha!