A Napalm Death sűrűn emlegetett intézményes mivoltát külön most nem ecsetelném, a többek közt a Siege, a Repulsion és a Crass hatására elindult banda múltjáról, a benne megfordult tagokról (a migráció főleg a korai időket jellemezte) és azok zenekaraival való kapcsolódási pontjairól – Meathook Seed, Scorn, Cathedral, Carcass, Terrorizer, Venomous Concept, Defecation, Justin Broadrick projektjei, stb., stb. – bőségesen találni információkat szerte a világhálón, s sokan amúgy is tisztában vannak ezekkel a dolgokkal. A terjengős bevezetést elkerülendő, csak a friss lemezükre szorítkoznék, melytől az igazat megvallva túl sokat nem vártam, mégis pozitív csalódás jutott osztályrészemül.


A 28 éves fennállással büszkélkedő bandának ki a korai grindcore alapvetéseit (a Scum és a kevesebbet idézett, de a kult-címkét leszámítva hasonló kvalitású From Enslavement To Obliteration), ki az utánuk érkezett death metalosabb irányvonalat kultiválja (Utopia, Harmony Corruption), sokaknak meg épp a kilencvenes évekbeli modern, kísérletezős, megváltoztatott logó alatt kijött anyagaik (Diatribes, Inside the Torn Apart, Words…) jelentenek értéket. És ez így van rendben, mindnek megvan a maga szerepe a színtér alakulásában és a banda életművében egyaránt, s jól nyomon követhető rajtuk keresztül, miként változott, formálódott az a zenei világ, amit Napalm Death név alatt ismertünk meg. Az ezredforduló után ehhez már igazán lényegi újdonságot nem tettek hozzá, számottevően utoljára a kilencvenes években változtak, bár a részletekben rejlő apró újítások, változások ezután is előfordultak, gondoljunk a Code Is Red.. vendégorientáltságára, az Order Of The Leech tömörségére, a gyökerekhez úgy-ahogy visszakanyarodni próbáló Smear Campaignra, vagy épp Anneke (The Gathering) vendégszereplésére ugyanezen korongon. A Time Waits For No Slave tehát ezt az utat folytatja, melyre még az Enemy Of The Music Business-el léptek, azzal a lemezzel, melynek címéből a rutinosabbak hiányolták az iróniát épp amiatt, hogy a rajongókat kiszolgáló módon tértek vissza a brutálisabb, gyorsabb zenei világhoz, amihez aztán azóta is ragaszkodnak. Hol az old-school darálás jegyében, hol kicsit modernebben, hol hangzatos (aktuál)politikai témákkal dobálózva adják ki a kvalitásukban egységes, különbségeiket egyéni részleteiben rejtő lemezeiket, melyek a korai anyagaikkal ellentétben már messze nem jelentenek mérföldköveket, ám továbbra is tartják velük pozíciójukat az élbolyban.

A Time Waits For No Slave színesebb lemez lett, mint három évvel korábbi elődje, nem próbál görcsösen olyan lenni, mintha visszaugrottunk volna az időben, s egyben az utóbbi évek legváltozatosabb Napalm Death dalait rejti. A Smear Campaign-énál tisztább, keményebb hangzású albumon a félelmetesen intenzív darálásoktól (mindjárt a kezdő Strongarm a legjobb talán közülük) a kísérletezős darabokon át egészen a túrásba szervesen illeszkedő dallamos próbálkozásokig terjed a skála. Utóbbira jó példa a szokatlan riffel felvértezett, de kissé túlnyújtott címadó, a szaggatott főtémájú Life And Limb kórusa, vagy mindközül a legjobban sikerült Fallacy Dominion. Bármennyire is kevés Barney hangja, ezek a dallamok, énekpróbálkozások működnek, köszönhetően Mitch Harris gitáros ötleteinek, s ez főleg a Fallacy..-ra érvényes, mely meglepően fogósra sikerült. A Passive Tense eleji lebegős témák a halk zajokkal a Meathook Seedet juttatják eszembe, a Procrastination On The Empty Vessel egyik témája pedig tényleg Voivodos, de mindkettő újfent jól sikerült darab, s a pozitívumok oldalán érdemes még megemlíteni a Work To Rule szinte black metalos zordságig és sebességig merészkedő középrészét is. Ennyi év után tehát még mindig van bennük ötlet, erő és elképzelés, ez becsülendő, és annak ellenére, hogy az általam soknak tartott ötven percbe óhatatlanul becsúszott 4-5 szürkébb, kevésbé kiemelkedő dal, standard darálás is (ez az Enemy óta mindegyik albumukra jellemző), a cucc hallgattatja magát. Danny Herrera dobolása szokás szerint nagyon intenzív, Shane-t meg ugye konzerválta az alkohol, így mindenkinél hatékonyabban alapoznak. Ez is jót tesz az anyagnak, így a Time Waits For No Slave hibái ellenére is megfog, jobban, mint az Enemy óta bármelyik albumuk.