A Squealer bizony több mint húsz éves. Meglepő ugye? A csapat ez idő alatt hét hullámzó teljesítményű nagylemezzel örvendeztette meg az europai, és elsősorban a német power fanokat. Többek között olyan nevek fordultak meg náluk, mint Tobias „Eggi” Exxel basszusgitáron, (ma Edguy), Mike Terrana „mindenholdobolok” űberzenész, vagy a nemrég elhúnyt Gus Chambers (egykori Grip INC vokalista)

 Az ilyen átjáróházas zenekarokra erősen jellemző, hogy ha jó zenét is csinálnak, nem nagyon tudnak feljutni az „A” ligába. Ez sajna a Squealerre is igaz, azonban szerintem nem hálátlan feladat a viszonylag kisebb, de hűséges táborral rendelkező „B” liga elején tanyázni és bár említettem egy hullámzó teljesítményt, azért minden eddigi albumuk átvitte azt a bizonyos lécet. Én személy szerint a ’99-es The Prophecy anyagukkal ismertem meg őket, (a Depeche M. – Enjoy The Silence feldolgozás szerintem a metaltörténelem legjobb újraértelmezése) amikor is még nyitva állt minden kapu a csapat előtt és közel ugyan akkora eséllyel ugorhattak volna ki, mint azt pl. a Brainstorm meg is tette. A megtorpant csapat először valószínűleg a The Prophecy viszonylagos sikertelensége okozta shock miatt évekre belecsúszott a szürkeségbe, amiből egy névváltoztatással, egy új frontemberrel és egy csöppet módosult zenével próbáltak meg kikeveredni. A 2006-os Confrontation Street-en Gus Chambersel egy thrashesebb, modernebb és agresszívebb zenét kezdett a csapat maga köré felépíteni, azonban egy tragédia ezt a vonalat is, nem szükségszerűen, de látszólag végérvényesen áthúzta (Gus halála). Megjegyzem, átok ül a poszton, mivel az első énekesük Andy Allendörfer is elhunyt… Végül elérkeztünk 2008-ba és csak kérdőjelek maradtak a csapattal kapcsolatban, amit a The Circle Shuts hivatott megválaszolni.



 A sors iróniája talán, hogy a zeneileg is kicsit kilógó, Gus C. fémjelezte album viseli egyedül a Squealer A.D. csapatnevet, ugyan is a friss anyag borítóján újra az eredeti, utótag nélküli Squealer felirat olvasható. Következetesen a régi névvel jött a stílusbeli „visszatérés a gyökerekhez” is, és a The Circle Shuts ismét a korai anyagokkal megkezdett thrashes szikárságú és intenzitású, azonban bőven dallamos EU Power metal vonalon mozog, ami szerintem kimondottan jót tett a csapatnak. Szerencsére most mind a tizenegy szerzeménybe sikerült emlékezetes pillanatokat csempészni. A riffek harapnak, a szólók kellemesen teljesítik ki a nótákat, és az ilyen-olyan fórumokon ócsárolt új vokalista srác (Norbert Vornam) is véleményem szerint tökéletesen beleillik a képbe. Bár nincs két oktávos hangterjedelme, de ami adatott, azt ügyesen és jól használja, így minden tételbe szorult emlékezetes refrén is, amik lehet hogy nem negédesen és azonnal, de szép lassan beleülnek a hallgató fülébe és bizony nem engednek egy idő után. Szerencsére a visító magasak csak itt-ott a mélyebb vokál mögé keverve jelennek meg, ami jó döntés volt. Egyrészt ezek annyira nem erősek, másrészt sok koca powermetalosnál kiveri a biztosítékot a klasszikus sikítozás. A hangzás is izmos, bivaly erőt kölcsönözve a gitároknak. Tisztán, erőteljesen szólal meg minden hangszer.



Igazából szinte minden követelménynek és elvárásnak megfelel a zene, csak hát ez a huszonnégy eltelt év a nagyok árnyékában... Ugye, ugye. Nem biztos, hogy elég az üdvösséghez most már, azonban így is egy igényes, erős anyaggal lettünk gazdagabbak, ami azért messze nem a felesleges kiadványok halmazát erősíti és bár kicsit lassan hat, simán vállalható és oda rakható a Brainstorm és hasonló stílustársak albumai mellé. Viszont kicsit rendbe rakhatnák magukat, mivel mind a myspace oldaluk, mind a honlapjuk egy kis leszaromságról és káoszról árulkodik, pedig ezek tökéletessége már nem kiváltság, hanem alapkövetelmény az ő szintjükön.