A finn
Alghazanth nevű formációt azt hiszem egyeseknek nem kell bemutatnom, hiszen akik egy kicsit is jobban elmélyedtek a melodikus black metal erősen billentyűkre épülő scenéjében, annak illik ismerni a 1995-ben alakult hordát. Zenéjükre mindig is jellemző volt a mélység és keserűség, ami agresszív dobokkal és sikáló gitárokkal néha riffekre bontódva zuhant bele az éjfekete okkultizmusba. Pár név megfordult náluk, pl.
Veilroth a
Behexen-ből, és még sorolható lenne, hiszen mindössze két tag maradt meg az eredeti felállásból, és énekes csere is volt. A 2004-es
The Polarity Axiom című anyagukhoz képest a sorban ötödik nagylemez elég gyenge külsőségekkel, viszont bombasztikus hangzással kezdett neki a hódításnak.
Zeneileg érezhetően letisztultabb, sokkal dallamosabb, mesélősebb, emészthetőbb, s ahogy a gitárok is megengednek egész komoly szólókat, úgy a billentyűk is nem csak atmoszférát pumpálnak pár remek dallammal, hanem néhány részen nagyon is átveszik a gyeplőt. Természetesen a vágta megmaradt és nekem
Nebiros hangja sokkal jobban tetszett. Érett koncepcióval összerakott alkotás, ami rengeteg értéket hordoz magában, s nem is nagyon beszélhetünk a műfaj gyermekbetegségeinek jelenlétéről a
Wreath of Thevetat kapcsán. Ahogy hatásokról sem szeretnék direkt írni, hiszen az
Alghazanth nem csak hogy nem mai banda, hanem mindig is minőségi zenét is rejtett, így a kritikát annyival is lezavarhatnám, hogy; ...a csapat megint nem mentette meg a világot, de nem is taszított az örök sötétségbe és egy újabb olyan koronggal lettünk gazdagabbak, mely az
Alghazanth féle műfajcinkéhez méltó és elvárható... De tényleg erről van szó!
Ám azért nézzünk kicsit szét… a hangszerek precízen a helyükön vannak, a szintetizátor erőteljessége ellenére mégsem csöpögős gothic maszlagot kapunk, hanem vérbeli szimfonikus black metalt, amiben a csodálatos dallamok és a harag egyaránt komoly szerepet ragad ki a keserűség és szomorúság nem is annyira mai magzatának jászolyából. A csöppség, pedig nem sír, hanem technikásan háborog, a monumentális kórusok és a derengő érzelemhasadások közepette. Valójában
Mikko hangja nagyon is jól illeszkedik a képbe, de összevetve a 2004-es produkcióval, azért érezni lehet mi sántít és mi biceg… a változások szele felkapott pár elsárgult falevelet és ropta velük őszi nászát egy tékozló elmúlás előtt, de radikális újítások nem történtek. Az
Alghazanth járja maga köreit a búzatáblák mélyén, kuruzsló vérgőzös szavakat suttog, s skandálja egy újkor eljöttét…
Azt hiszem erre nekik és nekünk is várnunk kell még egy ideig, ám akik a műfaj hithű hódolói tiszteletüket tehetik egy vérrel és túlvilági úralom vezette szeánszon, annak aki viszont felületes „nézelődő” nyugodtan felejthető anyag, nem fogja érezni, hogy mivel másabb és jobb mint mondjuk az utolsó
Bishop of Hexen vagy
Crystal Abyss…