Egy Tetemkert nevű bandát elsőre biztosan hullahegyekkel és mészárlással hoznék összefüggésbe, na meg az ezzel járó, kötelezően stílushelyes aprítással, mint kilencvennyolcezer másik banda esetében. „Azt azért mégsem!” – mondhatná a Costa Rica-i zenekar, akik majd bolondok lesznek beállni a sor végére. Szóval, csalóka a latin-amerikai csapat neve, de ez számomra csak kellemes meglepetés.


A zene minősége és egyéniségre való törekvése, az esetek többségében, egyenesen arányos a szövegekével. Az utóbbi mintegy ablakot nyit a csapat igényességére, vagy annak hiányára, elveire, így könnyebb helyén kezelni egy adott zenekart. Persze, ha valaki manapság zombikról ír, még nyilván nem zárja ki, hogy jól csinálja, amit csinál, és a nagyon művészi(nek szánt) szövegek is lehetnek szánalmasak. Ezzel az okfejtéssel oda akarok kilyukadni, hogy a szövegkönyvre vetett néhány pillantás után már sejtettem, hogy a fiúk szándékai komolyak, amit én mindig örömmel veszek tudomásul. Bizakodva neki is vágtam az ötösfogat második anyagának, és nem ért csalódás. Általában, ha a „technikás death metal” címkébe botlok, már előre félek az elviselhetetlen mennyiségű hangjegyek fojtogató indáitól és az olyan zenészektől, akik a tudásukat egyszerre kívánják a fejemre zúdítani. A Corpse Garden legénysége azonban ennél jóval bölcsebb, mert ők úgy döntöttek, hogy inkább dalokat írnak, amelyekben az old-school jelleg éppúgy benne van, mint a mértékkel hozzáadott technikás játék. Ha a hangszeres tudás adott, death metalban relatíve könnyű beleesni a korrektnek nevezhető, de a tucattermékek óceánjából ki nem emelkedő album hibájába, így külön dicséretes, hogy a Corpse Garden képes volt ezt a csapdát elkerülni.


Már az első dalban feltűnik, hogy a fretless basszusgitár a lemez legfontosabb eszköze. Carlos Venegas úgy kezeli ezt a hangszert, mintha Steve DiGiorgio lenne a legnagyobb példaképe, és az Individual Thought Patterns lemezzel feküdne és kelne. Színező szándékkal, szintetizátorral generált különböző hangok is feltűnnek itt-ott a háttérben, különböző effektek jelennek meg a dalokban, de ezek csak árnyalatok, domináns szerepük többnyire az átkötő elemekben jelenik meg. A Portal to the Oneiric című tétel, például, egy észveszejtő, húrtépő hangorkánba torkollik, amelyet hangulatos, de baljós szólamok egészítenek ki. Kimondottan érdekes. Hasonlóan izgalmas befejezésre a The First Incarnationben figyeltem fel. Az előbb említett Portal… pedig egyenesen az egyik kedvencem a lemezről, a nyitó riffekről egy pillanatra az Opeth Master’s Apprentices kezdése ugrott be, de a hasonlóság minimális, az ötlet viszont nagyszerű, a bőgő játéka pedig nagyon hamar meggyőzi az embert.



Elsőre kicsit soknak tűnt ez a 62 perc, death metalról lévén szó, de aztán el kellett ismernem, hogy nem a megalománia vezette őket egy órán kívülre. Pontosan tudták, hogy a hallgató könnyen eltelhet vele, így négy átkötő darab is található a kilenc death szerzemény mellett (mondjuk, nyolc tétel éppen elegendő lett volna). Jó érzékkel iktatták be ezeket a pihenőket, hogy lélegezhetővé tegyék a dalok körül a levegőt. Nem tesznek egyebet, mint meghatározzák a lemez kedélyállapotát, és kiemelik a soron következő nóta erejét. Ennek szükségességére pedig többen is rájöhetnének. A death metal szerzeményekben sem csak riffontás zajlik, az Evoking the Dead Sun hét és fél percének közepén egy nyugodt és nagyon hangulatos középrész hallható, amelyre egy szép, Death-ízű basszusszóló teszi fel a koronát, mielőtt Felipe Tencio hörgése ― amely a lemezen nem egyszer magas fekvésbe is áttör ― és Federico Gutiérrez, valamint Esteban Sancho gitárosok remek témái ismét színre lépnének.

A lemez tempója változatos, dalokon belül is széles skálán mozog a zenekar, és ez részben Erick Mejía dobos érdeme, aki a középtempóban éppúgy otthon van, mint a súlyos kétlábdobos lánctalpak előállításában, de több helyen megfigyelhetőek apróbb díszítésekkel tarkított blastbeatjei is. Egyébként nem minden dal egyformán fogós, de mindegyikben van valami említésre méltó váltás, egy jól eltalált szóló vagy hangulati elem, ami megakadályozza, hogy unalomba fulladjon a produkció. Az A Balance of Opposites viszont a kiemelendő darabok közé tartozik, húzós nyitóriffjével, amely a nóta vezérfonala is egyben. A Red Pulvis Solaris egy gyorsabb, agresszívebb tétel, amelynek utolsó harmadában egy nagyszerű érzékkel megkomponált levezetést hallunk, ahol ismét a basszusgitárost kell piedesztálra emelnem. Az öt perc fölötti outro által kiváltott hangulat még a Nocturnus Thresholds lemezét is eszembe jutatta.



Nem tett le mérföldkövet a Corpse Garden zenekar, még mielőtt téves következtetéseket vonnánk le, de a sokat emlegetett óriási túltermelésben egy ilyen albummal ki lehet tűnni a tömegből. Hallatszik, hogy intelligens emberek komoly hozzáállásával van dolgunk, és ez igényes zenei mondanivalóban nyilvánul meg. Még a kilencesen is gondolkodtam, annyira megszerettem, de nincs minden dal éppen azon a szinten. Ámde a basszusgitáros a maximális pontszámot is megérdemli, témáinak rendkívüli zeneisége miatt. A teljesítménye rengeteget hozzátesz a koronghoz, már csak miatta is érdemes meghallgatni az Entheogent. Az erények azonban nem merülnek ki ennyiben.