Örök ismerkedésem a zord műfajjal úgy érzem egy újabb állomásához érkezett. Létezik avantgárd metal, létezik post metal, viszont olyant még nem nagyon hallottam, mint amit a francia trió jelen albuma hordoz. Roppant rejtelmes, sokfelé cikázó, egy kicsit idegesítő, de 100%-ban művészi zene, amit kapunk, és számomra az újdonság erejével is hat. Az alakulásuk körülményeiről túl sokat nem tudtam kideríteni. Ez a második albumuk. Az infódobozban feltüntetett műfaji megnevezés miatt mosom kezeimet, ezt maga a zenekar vízionálta le, és annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, egyetértek.
Ami egyből szembejött, mikor elkezdtem az anyagot pörgetni, hogy nagyon élő a dob, és valahogy a többi hangszernél is olyan érzésem volt, mintha koncertet hallgatnék. Amin még kellett volna kicsit tekerni, az a reverb a dobon (mármint lefelé), mert bár pont ettől élő, de egy kicsit túl lett zengetve. Nem vészes, ezt sokan direkt használják, tulajdonképpen egyéni ízlés kérdése.
A
Crushing The Human Skull egy nagyon savanyú darab, zilált, nehéz, zaklatott, mind ütemezését és a dallammunkát tekintve is formabontó. Különösen jót mulattam a dal végefelé beúszó punkos témán. Tudom, hogy a black metalt szerető hallgatók közül sokan ettől vesznek ki egy CDt a lejátszóból, én azonban továbbra is hangsúlyozom, hogy a két műfaj jól áll egymásnak. Talán azért is, mert ha zenét hallgatok, nem politizálok, pusztán az akusztikai részekre figyelek oda.
Következik a
Revenge, ahol a görög
Hail Spirit Noir elmebaja ugrott be elsőre. Még a nyitó nótánál is elvontabb, tempóját tekintve inkább lassú mű. A dal közepénél viszont az összképnek nagyon jót tett a durvulat.
Az ambientes rész, ami a második és harmadik dalt összekapcsolja, nagyon jól van időzítve, a magam fajta egyszerűbb dolgokra beállított fülnek kell már a pihenő 12 perc avantgárd ámokfutás után. Mindezek után az akusztikus gitár pedig valósággal bezsírozza a dobhártyát verő kis csontokat.
A fentebb említett görög művészi társulat - hasonlat a lemez egész hosszán megvan, bár a harmóniákat illetően a franciák még betegebbek, és itt nincs dallamos ének, szóval, ha meccsről lenne szó, akkor eddig 1:1.
Erőssége a kiadványnak a zenei megközelítés szabadsága, a brutál jó dobolás (Alexis Damien - ő csinálta a keverést és a masztert is), és a művészi él. Jó a hangzás is, és a durvulat és lágy részek váltakozása. A címadóban felcsendülő gordonka pl telitalálat. Mind a dinamizmusával, mind pedig a megírt témákat illetően. Cédric Rousseau kezelte a hangszert egyébként. Fenomenális.
Gyengéjének a vokált éreztem volna, mindaddig, amíg meg nem hallottam Jonathan Théry beszédhangját.
A Sick Life Fading lágy felvezetőjében ügyesen játszik össze a Julien Payan által kezelt két pengetős hangszer, majd az avantgárd őrületet megint hatásosan váltja a negyedik percben a döngölde. Jól sikerült figyelni arra, hogy a dal ne fulladjon az egyhangúságba. A lezárás a beteg akkordok jegyében telik el. Minimális északi ízt érzek itt. Némi mayhem-féle pengetés rémlik be, konkrétan Rune Eriksen.
A záró tétel inkább rockosan indul, mint metalként, és visszagondolva, az eddig elhangzottakra, ez a cucc bizony félúton mozog rock és metal között. Az ének teszi inkább az utóbbivá.
A pontszámban benne van az üdvözletem a zenei megközelítésnek, azért nem tudok ilyen dolgokat folyamatosan hallgatni. Az agymenés faktor garantált, bár sokat próbált ítészek ezt azért könnyen veszik. A metal és én gyakorlatilag egy örök ismerkedés marad most már, szóval nehéz nekem a palettán pontosan behúzni a vonalat egy ilyen lemeznél, mint ez. Fura, okos, és beteg black alapú örvényt kap az, aki beszerzi az Apathia által gondozott új Void Paradigm lemezt. Viszont nagyfokú zenei nyitottságot igényel a hallgatótól. Először egy kilencest szántam neki, de úgy döntöttem, megérdemlik a maximumot. Tökéletes hangulati világba ágyazott, metal alapú kísérleti zene ez, brutál jó ritmikával.