Kanadából jöttek, Erdélyben landoltak, én meg nagy érdeklődéssel kezdtem el lepörgetni a művet. Korábban a roppant nagy észre utaló Ashes of Christ néven praktizáló trió második lemezéről van szó (Krisztust nem hamvasztották). Az előzőt is a Sun & Moon gondozta. A kiadót ismerve nem meglepő, hogy klasszikusabb black metal zenét rejt a mű, viszont eléggé hamar rájöttem, hogy ez az ismerkedés bizony nem lesz problémamentes.

Egy jó darabig nem ugrott be, hogy mire hasonlít ez a vokalizálás. Aztán de. Egyik tavalyi kedvenc lemezem, az Agrypnie Aetas Cinerisén hallottam hasonlót, csak azt férfi torokból. Igyekszem felülkerekedni azon berögzülésemen, hogy a nők ne hörögjenek, de nem nagyon megy. Sem Angela Gossow sem Karyn Crisis nem hatott meg soha, az arkonás Masa is csak azért, mert ő tud énekelni is. Az A Winter Lostban Kim Dylla hörög-károg meglehetősen egysíkúan, és az a tény, hogy áthallatszik mögüle a női hangja, egyenesen nevetségessé teszi az összképet. Torsten az Agrypnieben szintén egysíkú, viszont ő gitározik is, és hosszú instrumentális részek is hallhatóak ott, tehát esetükben az ének egyébként is sokadlagos, és kevésbé zavaró.

Sajnos egyetlen igazi nagy pozitívuma ennek a kiadványnak a műfajhű megszólalás. A sajtreszelő gitár nagyon jól játszik össze a krumpliszsák dobbal, ez valódi nosztalgikus hangulatot hordoz. Viszont igazán nagy dolgok nincsenek lezenélve, szigorúan átlagosnak mondhatóak a témák. Két - háromszor volt olyan, hogy a fülemet megbirizgálta pár gitárváltás, de ez minden. Talán ha valami fura hangszer tűnne fel, vagy több szólót is hallanánk, és ha a hölgy megpróbálna kicsit dinamikusabban krákogni, és még sok - sok talán... A Speergefang dalnál van egy rövid rész, ahol női lálázás megy, az egy kicsit kibillentett a fásultságomból. 

A Trummerwelt egész bivalyul indul viszont, és jó darabig meg is tartja a bitang lendületet, sajnos ez K. Dyllának is feltűnk, és azon nyomban szétokádja azt, bizonyítva dühét... El is ment addigra már lassan a kedvem a lemeztől. A befejezés is elsöprő, és segített, hogy a pontszám ne hategésziksz legyen. Az ugyan rejtély, hogy az akusztikus gitár miért kapott nagyobb sztereo teret, mint a torzított... Illetve dehogyis rejtély, aki keverte a lemezt, egyszerűen nem ért a dologhoz... És itt a hölgy próbál dallamosan szavalni (éneknek azért nem nevezném), ami annyira nem is rossz... Viszont hogy ez és az akusztikus betét is miért a lemez legvégére jutott...

Old school black metal rajongóknak tetszhet ez a kiadvány, más egyéb szempontból lényegében feleslegesnek érzem. Újat gyakorlatilag nem hoz, mondjuk rossznak sem rossz, viszont 2014-et írunk, hé! Egy-két meglepő fordulattól még nem kurvul el egy black metal komponista, viszont segít a vállrándításon kívül egyéb reakciót is kicsikarni a hallgatóságból.
A Sun & Moon oldalon a banda jellemzésében szerepel az "atmospheric" szó, amit egyszerűen nem tudok hová tenni... Talán rossz lemezt tettem be a lejátszóba?
Összefoglalva, ez az anyag zeneileg pont azon a határon mozog, ahol az összkép már teljesen feljavítható egy jó torokkal, vagy visszalökhető a sokadrangú produkciók közé egy rosszal. Véleményem szerint itt az utóbbi valósult meg sajnos.