Egy új Alcest lemez, mily kedves meglepetés így 2014 elején, gondoltam rögtön, mikor láttam, hogy lesz ilyen.

Második gondolatom már kérdés volt inkább, hogy vajon Neige látta-e Koltai Lajos Sorstalanságát, mert erről a borítóról nekem automatikusan az ugrott be, és bár szeretem, akkor is kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a legutóbbi három Alcest borító maga a rosszabbodó tendencia, mert a (szerintem) Andersen kis hableánya által ihletett Écailles de Lune volt a tökéletes.

A harmadik dolog már hallgatás közben jött, hogy vajon lesz-e itt még nem tiszta (tisztátalan) ének? Bár nem gondolom úgy, hogy annak hiányában akkor többé nem beszélgetünk metalról, ellenben a Shelter szerintem már tényleg nem az. Nem akarok tovább játszani a skatulyákkal, de én ezt már a post-rockhoz sorolnám. Ezt inkább érdekességként jegyeztem meg, mert kicsit meglepett, hogy a valaha volt black metal elemeket is felvonultató Alcest ide fejlődött; valahogy nem gondoltam, hogy e két dolog közt volna járható út.


Szóval mi is ez a szívemnek oly kedves, francia zenekarnak álcázott egyszemélyes projekt? A hangpróbázókat már több-kevesebb sikerrel terrorizáltam vele, sőt látom más is megtette korábban, és igen vegyes fogadtatásra került mindenkor. A lényeget már leírtam, 1999-ben még szigorúan black metal volt, vagy talán annyira mégsem. Aztán az Alcestet valójában jelentő Neige-t vagy sok különféle hatás érte, vagy magától rájött, hogy ő inkább magát valósítaná meg, jött a shoegaze és az egyre több tiszta, francia ének, és bár Neige nem éppen a Placido Domingo, ekkor alakult ki egy rendkívül egyedi Alcest hangzás, ezzel az énekkel. A pandamacik ekkor elpártoltak valószínűleg ettől a „mintha sellyemmel törölném a s.ggem” dologtól, így a Sheltert talán meg se hallgatják, és nem teszi fel majd senki a kérdést, hogy ez meg mi.
További infot én is max lefordítani tudok, hogy az Alcest név nem jelent semmit, csak jól hangzik (jó neki, hogy ezek szerint elsőre nem az incest-re asszociál róla, de a hiba bennem van). És ami viszont már tetszetős, az a sztori arról, hogy gyerekkorában Neige összeálmodozott magának egy kis mesevilágot (ki nem?), és most azt próbálja zeneileg megvalósítani, szerintem viszonylag sikeresen.

A Shelter fura mód csak a negyedik nagylemez, azért tűnik kevésnek, mert közben voltak ilyen-olyan projektek meg kiadványok. A kiadó változatlanul a Prophecy Productions. A lemez a maga 45 perces, 8 számos valójával azt hiszem, nem ad okot ilyet túl sok-túl kevés fanyalgásra. Ami azt hiszem, újdonság, hogy angol című számok eddig is voltak, de csak az ellenség megtévesztésére, mert a szöveg csakazért is francia volt. A Shelteren viszont már tényleg van nyelvváltás, bár szerintem alig lehet észrevenni.

Mivel a klipes nóta volt már hírként, és ez jobb is, legyen ez.



Ha az albumot egy szóval kellene jellemezni, az találó módon a meseszép lenne (az álomszépet hanyagolnám magamból kiindulva, akinek az álmai általában nem szépek). Soha nem sikerült még ennyire átvezetnie Neige-nek abba a világba, ami csak az ő fejében létezik, és már a próbálkozás is kellemes ötlet volt, de a sikeres megvalósítás az abszolút hab a tortán.
Azt mindamellett nem hallgatnám el, hogy zeneileg szerintem az előző két lemez jobb volt, bár az Alcest nem éppen a bravúros hangszeres megoldásokról híres, de ott valahogy mégis voltak ütős megoldások, míg a Shelter lassú, nyugodt csordogálása erre kísérletet sem tesz. Egy szép mese az egész, jók a címek is, az intro mintha szárnyakat adna, hogy az ember elmeneküljön a szürke valóságból a fennmaradó 44 percre valahová messze, egy szebb, jobb, színesebb, nyugodtabb világba. Talán azért angol az Away, hogy aki az utolsóelőtti számig nem jött erre rá, az is megértse :)

És ennyi, nem írok számonkénti ismertetőt, olyannyira belső élmény az, amit az Alcest legújabb utaztatós zenéje kivált, hogy azt vagy átéli az ember maga, vagy nem, de szavakba önteni úgysem lehet.