A fura énekhangok nagy rajongója vagyok. Az egyenhangok ellensége vagyok. Lehet egy ének profi, hatalmas erejű, 100%-ban pontos hangtanilag, technikailag, ha nem hordoz valami minimális plussz élt, számomra az átlagnak számít. Egyszer egy ismerősöm mondta: "Egy jó énekhang nem ott kezdődik, hogy nem hamis."
Igaza volt, sőt, továbbfejtem:
"Egy ének nem attól jó, hogy nem hamis"
Tehát egy kis hiba megfér nálam, sőt üdvözlöm, szeretem. Nekem ne robotok énekeljenek, hanem hús vér emberek, minden szépségükkel, és esendőségükkel.
Az ausztrál The Drones lemezére régóta úgy vágytam, mint a sivatagi berber egy csepp vízre a pálmafa alatt fűrágás közben.
Legnagyobb örömömre Redrum kollégánk be is lökte két körrel korábban a HP-ra.

1997. óta létezik a csapat, ez a hatodik lemezük. Ezen kívül még koncertkiadványaik vannak. Összesen, ha jól számoltam hat kiadónál jelentek meg ezek, illetve szerzőiben is.


Hajlamos vagyok időnként a szentimentális kirohanásokra, és bevallom, hogy a lemezt kezdő I See Seaweed hatására éreztem a roham közeledtét, de elnyomtam, és kivártam, míg lecseng. Csak utána írtam meg ezt az ismertetőt. Az viszont biztos, hogy eddig ez az év legjobb dala nálam, a lemez meg minimum dobogós.
A legnagyobb varázsa az, hogy pimaszul profin kanyarodik vissza a műfaji gyökereket jelentő 60-70-es évekbeli blues rockhoz és a korszak királyainak pszichedelikus eszközeihez.

Mik váltakoznak itt? Nagyívű verzék, eltalált refrének, esetleg vonaglós kántálások, és mindezeket a szigeteket lágyan ringatózó tenger gyanánt nyaldossa a hatalmas teret nyújtó akusztikus - finom torzítós visszhangos gitárjáték. Ebbe az óceánba a sziklaszirteket finoman beszögelt meditatív dobolás plántálja időnként, és ódon orgona/zongora szórja meg sóval...
És hát ugye ott van Gareth Liddiard eszméletlen énekhangja, ami nekem nagyon hosszú időre nyújt vizsgálati témát. Könyvet lehetne írni az énekléséből. Nincs átmenet, kompromisszum, "elmegy kategória", ezt valaki vagy imádja, vagy gyűlöli. Körülírni meg nem tudom, akinek füle van, hallgassa meg. Kategóriáját tekintve engem néha emlékeztetett a Radiohead torokra Thom Yorke-ra. DE NEM OLYAN! Csak ugyanabba a skatulyába tömném be, HA MUSZÁJ LENNE.
A Nine Eyesben és a Laika-ban pedig a basszer lány Fiona Kitschin is megszólal, igaz, csak vokalistaként. Viszont ötletes, színesítő elem. Megjelenik a záródalban is.
Szételemezni nem fogom az anyagot dalonként, egyrészt mert nincs kedvem, másrészt meg minek? Aki fogékony a pszichedeliára, és látja leírva a szót, remélem, rámegy, illetve elég ez neki, hogy rámenjen miatta.
Időnként a Pink Floyd legjobb évei is bekísértenek a hatások közé.

A stúdiómunka maga a tökély, és külön dícséret azért, hogy a hangszereket hagyták saját magukat szólni, nem hallok plasztikus, huszonegyedik századi technológiai gagyiságokat, ahogy a "jó produkcióknál". Ez zene kérem, aki erre vágyik, pörgesse le... Először kimagaslónak éreztem a nyitó számot, de sokadszorra hallva és pláne fejhallgatón, a dolog teljesen megváltozott. A fejhallgató nagyon sokat segít, mivel egy-két sávot a tér meglepően furcsa pontjára húzott be a keverést végző illető. Valódi koncerthangulat jelentkezik így.

Kiírom a neveket: 
Gareth Liddiard - gitár/ének
Fiona Kitschin - basszus/vokál
Dan Luscombe - gitár
Michael Noga - dob
Steve Hesketh - billentyűk



Pontszám? Kíméletlen 10-es, gyémántvésővel a gránitba. És tudom ajánlani mindenkinek, akik szeretik a 60-as és 70-es évek zenei kísérleteit, és már attól tartanak, hogy kihal a vonal. Nem hal ki. Itt van egy jeles képviselő, és töretlenül mennek előre. 
Egyben a lemez a YouTubeon: