A Razor of Occam az ausztrál gyökerű Deströyer 666-ből ismert Matt és Shrapnel másik bandája. Nevüket egy filozófiai elvből kölcsönözték, melyet a közhiedelem a 14. században élt angol (ferences) filozófus-szerzetesnek, William Ockhamnek tulajdonít. Ennek lényege röviden; ha egy jelenséget többféleképp lehet magyarázni, a magyarázatok közül azt kell elfogadni, mely a legkevesebb feltételezést, hipotézist foglalja magában. Ezt az elvet hívják Occam borotvájának, melynek hangzása egész jól illik ehhez az ördögi thrash / black keverékhez. Akik ismerik a Deströyer 666-et, az első hangok alapján elégedetten csettinthetnek; (szinte) ugyanaz a mániákus, ugyanakkor emelkedett hangulatú kiállásokkal itt-ott megspékelt riffelés hallható az Altar of Corruptionben – s a lemez további hét dalában –, amit az anyabandában megismerhettünk, s csak másodpercek kérdése, és az őrülten vijjogó szólók is beérkeznek. Adódik a kérdés, mi szükség erre a bandára (hogy nem csak egy szimpla projekt, arra utal, hogy turnéra is viszik Shrapnelék), ha egyszer egy másikban majdnem ugyanezt a stílust művelik, de ha meghallgatjuk a Defiance-t és a Homage To Martyrs-t, rögtön világossá válik a különbség. A Razor Of Occam nyersebb, brutálisabb és gyorsabb; ritkábbak benn azok a fogós harmóniák, melyek a Deströyer 666 legutóbbi anyagán kicsit több szerephez jutottak, valamint ez utóbbi jóval dal-központúbb és kvázi változatosabb is. Ez a nyolc dal inkább képez egyetlen egységet, egyetlen ökölcsapásba sűrített villámháborút, mint egymástól elkülöníthető karakterrel rendelkező dalok gyűjteményét. Többnyire a sebes, szikár germán riffelés a jellemző, de a Destruction mellett nyomokban az Absu dallamosabb pillanatai is felsejlettek a kaotikus darálásban, akárcsak az ötödik kontinensi pályatársak (Gospel of the Horns, Nocturnal Graves, stb.), a korai Slayer intenzitását megközelítő őrlést pedig ritkán – többnyire a szólók környékén – szakítják csak meg rövidke kiállások, s némi lassabb témázás. A tengerentúli thrash színtér hatását legmarkánsabbnak a Flame Bearers-ben érzem, ami olyasmi, mintha egy bay area-beli csapat játszana ultragyors black metalt, de egyébként a dalok elég hasonlók, ami csak ráerősít a töménység érzetére. Emiatt nem is érzem szükségét egyes dalok kiemelésének, a lemez inkább egyvégtében hallgatva esik jól, különösen dühös periódusokban.

Azoknak ajánlanám az ismerkedést, akik hiányolták az utolsó Deströyer 666-ból a nyers agressziót, de vigyázat, dalok tekintetében még van hova fejlődnie a brigádnak, így hosszabb távon elképzelhető, hogy ritkábban fog előkerülni a Homage To Martyrs. Októberben viszont érdemes lesz megnézni őket, ugyanis az Absu vendégeként Budapesten ők is tiszteletüket teszik majd.