Ned Evett amerikai gitáros, dalszerző. Ez eddig nem nagy különlegesség, viszont az, hogy saját tervezésű bund nélküli, tükörnyakú gitáron játszik már felkeltheti az érdeklődést.
A biográfiája szerint Ned 14 éves korában olyan művészek hatására fordult a gitár felé, mint Adrian Belew (Zappa, King Crimson) és Andy Summers (Police). Valamint túl van a 700. koncertjén és úgy ötven alkalommal lépett fel Satriani előtt.
A srác ezen kívül a Fernandes cég endorsere illetve a www.fretlessguitar.com oldalon ad tanácsokat a bund nélküli gitárokhoz.
No most a Middle of the Middle a negyedik lemeze, ami igazi meglepetésként szolgált számomra, ahogy  beleástam magam. Kellemes meglepetés volt olyan szempontból, hogy itt dúdolható dallamokkal találtam szembe magam. Egy gitárlemeztől legalábbis nem ilyet vártam.
Viszont ezzel lopta be magát a szívembe, ugyanis tizenhárom igazi dal hallható az albumon.
Stílusilag nem is tudom hová soroljam, hisz van benne blues, rock, hard rock, de itt-ott funk és pop is felüti a fejét. Hogy a sok helyen Beatles-t idéző énekdallamokat már ne is említsem. És ha már funk meg Beatles, akkor ugye csak képbe kerül a King's X is. Kis túlzással pl. a nyitó Faded Away-t írhatták volna Ők is, ahogy több dalban is érzem a hatásukat. (És ezzel engem már meg is vett magának Ned Evett.)
Felmerül még a Red Hot Chilli Peppers neve is, ha próbálom leírni a korongon található zenét. Talán ennek oka, hogy a Chilli-gitáros John Frusciante részére is készített üvegnyakú gitárt.
Ezek után a keményebb zenékért rajongók talán nem is olvasnak tovább, bár véleményem szerint néha nem árt némi lazulás a sok zúzás közepette.
A legjobban véleményem szerint a címadó Middle of Middle sikerült, amiben olyan refrént írt Ned, hogy napokig nem megy ki a fejemből. De igaz ez nagyjából minden dalra. Refrénileg erős szinte valamennyi és ez számomra szintén pozitívum.
A korongon megjelenő stílusok közül még nem említettem a jazzt, pedig annak hatása is megjelenik. Ezt az Every ten c. nótában érzem legnyilvánvalóbbnak. De van itt még pszichedeliáából is ebben a dalban.
A másik kedvencem a Living machine, ami pedig egy laza rocknóta, amit simán el tudok képzelni rádiókban is (bár valószínűleg sosem futunk ott össze...).
A lemezre felkerült a Shine like a diamond on me klippje is. Maga a nóta egy "kötelező lírai", némi country feelinggel. Ezt ráadásul a klip os erősíti, sportkocsi, autózás a végeláthatalan pusztaságban...

A dalokban Ned énekel, hangja kellemes, nincs benne semmi extra, mégis illik a dalaihoz. A felvételen iletve a koncerteken a következő felállással dolgozik: Richard Aguirre (basszusgitár), míg a dobok mögött hárman is előfordulnak: Bret Porter, Todd Chavez és Jeff Campitelli.

Ned Evett védjegye, mint azt említettem az üvegnyakú bund nélküli gitár, nos ez a gitárhangzást tekintve egyfajta puhább, melegebb melegebb tónust ad a daloknak. S ez, valamint a jól hangszerelt, jól megírt nóták újra és újra elővetetik velem a lemezt, s mozgatja a fantáziámat, hogy a korábbi anyagaival is megismerkedjek.