Van az úgy, hogy az ember fia nem sokat agyal a ponton. Ez egy ilyen pillanat. Ha ordas bunkó is pazar, meg ha elmereng hosszan, akkor is. Imádom az érzelmi dinamikát, azokat a nagy utakat, amiket bejár a lemez. Minden ízében egy remek és nagyon őszinte lemez.
20 éves ugrás az időben visszafelé. Amikor a Black Metal még nem volt úgy elkorcsosulva, mint most... Mondhatnák a trv arcok. Hát nem tudom, hogy ez a copy+paste, vagy inkább valami eredeti? A válasz nyilván, hogy inkább az eredetiség. Azért nem pontozom le, mert amúgy rendben van, csak unalmasak a panelek. Na jó, a szinti miatt le kell vonnom pontot, mert attól kiégtem, pl a Vaienneet Voittajat I billentyű témái kegyetlen ócskák.
Kicsivel több tempóváltás, kicsivel tisztább hangulat (nekem ez néha kelleténél jobban beszívott) és jobban élveztem volna. Persze ez csak a mostani hangulatom. Mert amúgy ez eléggé hangulat zene nálam.
Nem szeretem a stílust. Vannak kötelező stíluselemek, amik nélkül nem is az lenne, ami. No nekem éppen ezektől a panelektől hullik a hajam csomókban. Amikor kikanyarodnak, színesítenek, akkor jobb egy kicsit, de összességében nem nekem muzsikálnak.
Meglepően kellemes. Eddig nem hallottam a fiatalembertől semmit, de megnyugtató, hogy van ám itt nekünk ilyen is. Nincs megújítás, de amit letesz, azt teljesen rendben van. A basszus sincs eldugva, dob sem elől pattog. Jó cucc ez na!
Szégyen vagy sem, de számomra az eredeti kiindulási pont sem volt soha kedvenc. Mivel ez olyan, mintha kiadatlan dalok lennének az rajongás tárgyától, így számomra ez is éppen annyit ér.
Engem meggyőztek. Ha DM, akkor én inkább erre a morózus, mélyről felböfögött alvadt vérre szavazok, sem mint a Gruesome által preferált változatra. Lényegében a kör nagy meglepetése ez számomra. Köszi szépen az ajánlónak!
Simon előző bandáját jól ismertem, kíváncsian vártam, hogy mit sikerül majd összehozni. Csalódás is lett, meg nem is. Igazából ez az a lemez, amit "jóra kell hallgatni", vagyis elsőre nem adja meg magát, de még harmadjára is csak éppen hogy. A részletei jobbak, mint az ezekből összeálló egész. A következő jobb lesz, érzem!
Hezitáltam, hogy 7 vagy 6, de inkább felfelé toltam, mert bár simán meg lehetne felezni a játékidőt, ha a tartalmat nézzük, de azért amit csinálnak - már amikor valóban zenélnek és nem maszatolnak - azt jól csinálják. Nem kimagasló, de tisztességes. Vannak dolgok, amikre felkapom a fejem, vagy elkezdek bólogatni, műskor meg háttérzene.
Az ének szerintem egészen gyengécske. Valahogy az egész produktum nem áll össze, pedig hallhatóan nagy az igyekezet. Unalmasnak hatott az egész.
Örökké tartó emlék, amikor Öskün farrrkas megkérdezett: Yobot szereted? Én pedig csak a vállam vonogattam. Kicsit úgy vagyok a zenekarral, mint a Mastodonnal, elismerem, vannak erényei, de számomra inkább érdekesség, mint érték a zenekar produkciója. Időnként ötletes és húzós, viszont a "refrének" többsége, az időnkénti maszatolás számomra inkább töketleníti, kiheréli a doomot. A nyitás egy középszerű prog metal tétel belassítva, unalmasan előadva, a The Screen nekem is nagyon bejött, ahol nem tördelik jellegtelenül a ritmusokat, ott az In Reverie is egész jó, a Lungs Reach felesleges öt perce után jön az a bizonyos töketlenkedés és pszichedelikus ömlengés Beauty in Falling Leaves címmel, a töltelékszagú Original Face, majd pedig a címadó, ami azért megint hangulatos lett. Időnként eszembe juttatta a Pallbearert, aminek Worlds Apart című dalába több doom került, mint a Yob egész lemezébe.
Fantasztikusan fagyos utazás a 90-es évekre emlékezve. Egyszerű és nagyszerű lemez.
Jó kis zenei utazás, de a végére, sőt inkább a második felére már untam.
Nincs bajom a thrash metallal, bár nagyon ritkán kerül manapság közel hozzám. Ez a lemez meggyőzött, hogy kicsit nézzek szét a színtéren, mert nagyon jóra sikerült.
Világszínvonalon erőteljes, hibátlan hetes, hazaiban 8! From A Higher Reality hatalmas dal!
Ensomhet éjszaka valami különleges rituálé folyamán minden gondolatomat elszippantotta a kiadványt illetően és megelőzve leírta, így álljon itt annyi, hogy egy másik, valaha is újra zenélni már nem fogó (nincs értelme) zenekart, amely minimum megreformált egy műfajt ilyen szinten lekövetni nem bűn, hanem puszta rajongás és tiszteletadás, méghozzá ritka minőségi módon.
Én vevő lennék most már egy nagylemezre... bírom ezt az énekhangot death metalban. Kripta feeling, ahogy szeretem...
Előtte az Ellorsith telített death metallal, de ez is jól esett. Kicsit tucat, ettől függetlenül tisztességes iparos munka.
Anno bevonzott magának a borítójával, jóféle kripta black/death ígéretével, de képtelen voltam végighallgatni akkor. Most muszáj volt, de jobbá nem vált a lemez. Van néhány jó ötlet, hangulat is adja magát, de a hosszúságért minimum egy pofon jár nekik, hátha kijózanodnak.
Nincsenek nagy megfejtések, de nagy hibák sem. A többiekhez hasonlóan az énekkel vannak gondjaim, kicsit szerintem előre is tolták, amit nem igazán értek. Én is hallok remek dallamokat, ugyanakkor lehetett volna ez rövidebb, akkor talán ütősebb is.
Nem mozgat meg ez a zenei világ, de a YOB az mindig is jóféle volt!
BlackZone véleményén vagyok.
Egész jók voltak a benyomásaim, csak az idő előrehaladtával nekem önismétlővé vált. Akinek szívügye az ilyen pszichedelikus-lazulós zenei vonal, az nem jár vele rosszul.
Nem pont így szeretem a thrash-t, de ezt nagyon szívesen hallgattam, van 3-4 extra jó szám az albumon.
Számomra jellegtelennek tűnő zene hallható a The Great Scorn-on, mondhatni standard rutin black metal. A pontszámomban már benne van az is, hogy igyekszem elnézőbbnek lenni a honi produktumokat illetően.
Csak hét pont. Tribute-szagú egyértelműen, de jól tolják.
Rövidsége ellenére hatásos... Nagy extrák nincsenek, de jó kis komor atmoszférájú cucc.
Nem feltétlenül szeretem az olyan anyagokat, amik ilyen szintű ostrom alatt tartják a hallgatót, pillanatnyi pihenő nélkül. Ez persze csak egy dolog - a másik meg az, hogy nagyjából semmi kiugró nincs a lemezen. Lefutott kétszer, és örökre búcsúztunk.
Embert próbáló, mint ahogy a korábbi dolgai is a bandának.
A borító necces, a zene nem annyira az én világom, de elmegy szódával...
Voltak rajta tűrhető dalok (1, 5, 7), meg egy jobb, a 6., viszont magamtól még ezeket se hallgatnám. A tisztaszerű/dallamosszerű éneket kihagyva talán jobban tetszene. A hangzás meg valahogy kissé tompának tűnt, bár ez lehet műfaji elvárás.
Múltidéző dallamos black metal finn módra, stílushelyen megalkotva és előadva, de azért az belátható, hogy régen és manapság is készültek/készülnek ennél erősebb lemezek. A pontszámban a stílus iránti elfogultságom is benne foglaltatik.
Biztatóan indult, aztán jöttek a grunge hatású témák... Részemről grunge--, delay&reverb++, és tetszene.
Thrash metal. Viszonylag ritka szereplő a Hangpróbán. Nálam hozzáértőbbek biztos rá tudnák mondani az "olyan, mint"-et, nekem csak a kései Kreator neve ugrott be a dallamosabb refréneknél. Korrekt lemez, talán egy kicsit "oldszkúlabb" hangzással még jobban tetszett volna.
Igényesen megírt és felvett black metal lemez, mely nemzetközi színtéren is simán megállja a helyét. Érződik rajta a belerakott munka, ráadásul egy ember műve. Én is kiemelném a változatos éneket, valamint a borító is nagyszerű. (November 17-én pedig koncert a Tales of Morbid Buthers #6 fanzine partyn a Kék Yukban)
Ha valaki nem ismerné a nevüket, ők tulajdonképpen egy Death tribute zenekar (ha valaki nem ismerné a Death-t az szégyellje magát :D), akik nem feldolgozzák Chuck Schuldiner dalait, hanem abban a stílusban írnak saját szerzeményeket. Lehetne érvelni pro és kontra, hogy ez mennyire ok, szerintem úgy, hogy Chuck halott, és a Death iránti tiszteletadás a lényeg, és jó érzékkel, kiváló minőségben művelik azt, amit, szerintem teljesen rendben van. 42 percben elhangzó 8 dalban idézik meg a Spiritual Healing hangulatát, autentikus hangzással, témákkal, borítóval - jól esik hallgatni.
A death metal efféle nem technikás, régimódibb változata elvileg tetszik nekem, viszont ezt az EP-t nem érzem túl erősnek. Nagyjából olyan, mint a borítója, ami szintén lehetne jó, hanem nem ilyen bénán van rárakva a grafika arra a rosszul megválasztott méretű linen textúrára. Az utolsó dalt érzem a legsikerültebbnek.
Több szempontból becsapva érzem magam: egyrészt az önmagában ízléses logó és (mangára/animére emlékeztető stílusú) borító nem passzolt össze a zenével, amit leírás alapján valami disszonáns/beteg/komplex/szélsőséges témahalmaznak vártam, ehhez képest kaptam egy dzsentri hangzású, bőven a hallgathatóság és élvezhetőség keretein belül mozgó, jobbára közepes és néhány jobb megoldást tartalmazó modernebb death metal szerűséget. Összességében nem rossz, de a promószöveg többet ígért.
A Necros Christos a régimódi ráérős történetmesélés hagyományait eleveníti föl, itt, a death metal színházban. Megint az az eset, hogy ha valakit nagyon érdekel a történet, akkor valószínűleg élvezhetőbb a produkció, mert lesz létjogosultsága az átvezetőknek, a korongok felépítésének (merthogy 3CD-n jelent meg, bár minő pazarlás - a rendelkezésre álló 240 perc helyett csak 113-at használtak fel!), egyébként viszont hiába jó a hangzás, és hiába hoznak jó régies death metal témákat, nem érzem a késztetést, hogy sokszor 2 órát beleinvesztáljak a kiadvány mélyebb megismerésébe. Az AngryMetalGuy ismertető végén vetette fel a kritizáló, hogy simán működne a lemez, ha kikukáznánk belőle az átvezető tölteléket, és ezzel egyet is tudok érteni.
Látszik, hogy nem követem már eléggé a honi undergroundot (sem), mert nem hallottam még róluk, pedig ha minden igaz 2010 óta működnek. Stílusát tekintve úgy tudnám behatárolni, hogy némi háttérszintetizátorral megtámogatott, blackes, szólókat tekintve klasszikus metal elemeket tartalmazó melodic death. A pontozással voltam bajban, mert egyrészt egész jó témákat hoznak, viszont nem tetszik az ének olyan mintha kényszermegoldás lenne, mert nem találtak még rendes énekest, túl hosszúak a dalok, a választott stílushoz nem elég változatosak, valamint a hangzás is fura, néha jónak tűnik, máskor meg nem áll össze szerves egésszé, a szólók kilógnak, nem tudom jól megfogalmazni, a borító megint csak nem tetszik. Szóval ilyen tipikus majdnemjó lemez...
Rengetegszer próbálkoztam már a Yob zenéjével és minden egyes alkalommal az ének voltak az, ami eltántorított belemélyüléstől. Nem tudom meg mondani miért, de ezt a dallamos éneket egyszerűen nem tudom élvezni, pedig szoktam hallgatni más hasonló zenéket is. Maga a zene nagyon rendben van, még ha kicsit hosszúnak is éreztem de nálam a vokálon el hasal a dolog.
Kellemesen fagyos dallamok, még egy pohár hideg ital, nem is kell több ilyen időben.
Lengyelország már nem csak a black metal, hanem a pszichedelikus doom és stoner Mekkája is, már jó ideje.
Régóta mosolyszünet van a thrash metal és köztem. Annak ellenére, hogy egyértelműen voltak benne jó pillanatok, én untam, meg hagyom a hívőknek.
Jól kezdett a lemez, mert eleve közel állnak a szívemhez az olyan anyagok, ahol az extrém vokált szavalással,torokénekkel és hasonló megoldásokkal színesítik. Emellett, annak ellenére, hogy alapjaiban egy "standard" dallamos black metál lemezzel van dolgunk, Tátrai úrnak sikerült olyan aprócska, finom ötletekkel operálnia, hogy nem tud kikopni a lejátszómból. Gondolok itt a From A Higher Reality-ban hallható basszus "refrénre" vagy az olyan sejtelmes szinti futamokra, amikért mostanában Ságrát már a fél karját oda adná, valószínűleg.Itt most az ördög a részletekben rejtözik.
Már minden leírhatót leírtak előttem. Minőségi tisztelet adás.
Tökéletes alá festő zene paprikás krumpli készítéshez, de annál sajnos nem több.
Pöpec modern hangzás, ami még sem hat sterilnek. A disszonanciát is ésszel kezelték, viszont a kiemelkedően jó dalok elmaradtak.
A pofátlanul hosszú játékidő mellé, pofátlanul kevés ötlet párosult. Itt ott elkapni egy kis hangulat foszlányt de ennyi.
Dalriada Bliss vagy Sear Dalriada? Mindegy is. A lényeg, hogy minden tag hozta amije volt az előző zenekarából. Ennek eredmény, hogy vannak ám melódiák amennyi a csövön kifér, mindez nagyon kellemesen tálalva. Viszont nincs meg benne az a kis plusz, amit például az Aornosban megtaláltam.
Boymester, én még mindig nem értem, milyen akadályok nehezítik a harmónia kialakulását közted és a YOB zenéje között. Ez itt a doom könyvének legkülönlegesebb lapjait tölti meg. Fel sem voltam készülve arra, hogy a Thy Catafalque okozta révületből rögtön egy másikba csöppenek. Idén a Mournful Congregation és a YOB valami elképesztő csodát művelt. Mike Scheidt nevét már rég bevéstem az agyamba, ennek az embernek a gazdag érzelemvilága a legbelsőbb gyökerekig kitárul az új lemezen is. Szomorú, de emelkedett szépség öleli magához az érdes, bárdolatlan nyersanyagot. Merülj el a lemezben egész bensőddel, és hagyd, hogy a hangok láthatatlan kezei rátapasszák a tenyerüket a nyers, védtelen szíved falára.
Az Aornos-szal ellentétben ez az a fajta black metal, ami nem hozzám szól, elcsordogál magának, de nyomot nem hagy bennem. Hideg tájak atmoszferikus zenéje akar ez lenni, de a fogóssága hiányzik.
Hangulatosan indul a lemez, szép énektémák ütik fel a fejüket, és bár a pszichedelia simogató fátyla szimpatikus marad a lemez végéig, a grunge-osabb él nálam kevésbé működik. Az utolsó dal viszont ismét egy erős tétel.
Az elkötelezett thrasherek mindenképpen fenjék a fogukat erre a kiadványra, mert a Mason úgy játssza a thrash metalt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Azonban a stílus tökéletes és minőségi tálalása szikár és vaskalapos marad, ahol egyéniségnek nem marad hely, a bevált panelekkel javarészt megelégszenek, így számomra nem sok izgalmat rejt. A Kreatorre hajazó Hellbent of Chaos elkezd valamit, amire felkaptam a fejem, de a dal visszatér a megszokott kerékvágásba.
A komoly hangvételű és megközelítésű, igényes black metalt én így képzelem el. Külön tetszik, hogy visszafogottan némi Arcturus-os téboly is borzolja a kedélyeket itt-ott, nagyon sokat hozzátesz az egyébként is kiemelkedő produktumhoz, a szépen felépített hangulathoz. Akik nem elégszenek meg a sablonokkal, hanem gondosan megkomponált dalokat akarnak hallani, azoknak mindenképpen ajánlott beszerezni a The Great Scorn lemezt. Kiváló anyag!
Mióta a Them nevű zenekar rám cáfolt, és bebizonyította, hogy egy másik zenekar stílusát leutánozva is lehet kiemelkedőt alkotni, azóta óvatosabb vagyok az előítéletekkel. Azonban amíg a Them képes volt az adott stílusban olyan saját dalokat írni, amelyek nem lekoppintják, hanem, mondjuk úgy, kiegészítik King Diamond világát, és a dalok ötletekben is megütik a kívánt szintet, addig a Gruesome Death-panelekből állítja össze a lemezeit. Értem és értékelem a tiszteletadást, de amikor a Crusade of Brutality dalra egy az egyben rá lehet énekelni a Leprosy dalt, arra mit lehet mondani? Ha a Death-et akarom pontozni, akkor ahhoz a 10-es is túl kicsi szám, hogy nagyságát kifejezzem. De itt a Death-ből összeollózott riffek hallhatók, vagy jobb esetben Death-es sablonok. Továbbra is Chuck Schuldineréket fogom berakni, ha a Death zenéjét akarom hallgatni.
Korrekt death metal anyagnak tartom ezt a 4 számos EP-t. Egészen jó hangulatú darab, de a dalok nem emelkednek egy bizonyos szinten túlra.
Alig tudok bármit is hozzáfűzni a többiek által elmondottakhoz. Hallom a disszonanciát, hallom a részleteket, de nem hallom a spirituszt, az összekötő szálat, a dalokat.
Rengeteg dolog történik ezen a megalemezen, és egytől egyig mind izgalmas. A death metal ismét megmutatta számomra, mennyire nyitottá vált a műfaj, és mennyi minden nőhet ki belőle organikusan. A kriptaszag csupán egy elem a sok közül, nagyon komoly zenei nüánszoknak, harmóniáknak lehetünk fültanúi, amelyben a Morbid Angel-hagyaték épp akkora szerepet játszik, mint a death metaltól idegen hatások. Hallgatom már egy ideje, de még mindig van mit felfedni benne. Rengeteg dolgot lehetne kiemelni, mint például a Seven Altars Burn in Sin tételt, gyönyörűen megszólaló gitárjátékkal, szólóval benne, vagy akár a szép átkötő darabokat. (Ha nem megy egyben az egész, hallgasd meg két részletben, azonban kimaradni kár lenne belőle.)
Egyetértek azokkal, akik szerint a vokál ront az összképen. Zeneileg azonban sok érdekességre lehet bukkanni. Egyelőre idegenkedem tőle, de potenciál rejlik a dologban.
Nem tetszett, de nem is nekem szól.
Jóféle
Hát ez baromi sz@r...
azok a szólók... valahogy így kell ezt. Kitűnő!
Eléggé kiszámítható, sablonelemekkel dolgozó tucat blekk, van de minek már a sok ezer mellett. Számomra jellegtelen.
A Verilun után ez már unalmas volt.
Lásd az Aornosnál leírtakat csak deszre koreografálva. Kicsit szigorúbb is vagyok ezzel a műfajjal, ezérta pont is kevesebb.
Idegesítő csörömpölés... meg az a vokál, vagy mi, na hagyjuk.
Jó ez, doom death, hangulata is van, nem látom okát hogy leminősítsem.
Elismerésem, jó volt hallgatni. Köszönöm az ajánlónak!
Egész jó kis lemez. Az énekhang lehetne vékonyabb, olyan jó kis fojtott vernyákolás.
Óááááá. Mi a lóf.sz ez? Nem vagyok műértő. Jajj bakker.
Én a thrash metalon nőttem fel. Máig szívügyem a stílus. De én nem bírom elviselni az ilyen hangzást thrash lemezen. Fasznak kell ilyen profinak lenni? Szeretem ezt a lemezt is, de nem mehetek el a megszólalás mellett. Túl jó, és ez hátrány nálam. Főleg a dobok terén. Viszont jó számokat írtak, tagadhatatlan. Lepusztultabb köntösbe baromi nagyokat ütnének.
Hú bakker ez nagyon jó. Az énekhang is. Nekem a vesszőparipám a stílushoz megfelelő énekhang. Persze csak saját mércével. Elismerésem. Nagyon tetszik.
Mivel nekem is a Death kedvenc lemezem a Spiritual Healing,mi más is lehetne a pont. Kiművelt szólók, jó számok. Az első lemez után pozitív csalódás. Mindig az újítás. Kismillió együttes van. Az mind újító lenne lefosnám a bokám. Jó számok kellenek, ennyi.
Az 1959 vonalán mennek. Én felismerem ha szól. Van saját stílusuk. Bár még nagylemezt nem adtak ki. Death metal lemezen nincs magas hang vagy vernyákolás. Ez így jó.
Hallgatni fasza. Egy baja van. Beolvad a szürkeségbe. Nincs kiemelkedő jó szám.A baja a felejthetőség. Tényleg a stílusában jól szól. Durva, állat csak az idő próbáját nem fogja kiállni.
Ilyen terjedelembe unalmas volt. De a hangzás jó, olyan '90-es évek. Én azt meg szeretem death doom műfajba. Ha 40 perc lenne, kigyomlálva a semmitmondó dolgokat, akár 9 pont is lehetne. De így időpazarlás érzet keringeti az embert. H
Nekem ez nagyon tetszett. Beszarás szólókat nyomnak a something other than god számba.Köszi az ajánlónak.
A The Screen ipari jellegű doom morajlása tetszett, egyben van az a dal, súlyos és passzol hozzá az ének is, kár, hogy a többi dal nem ilyen.
Az album címéből tudtam, hogy finnek. Zenéjük is tipikusan finnes: atmoszferikus fekete vihar, vékonyka gitározással, erős dob puffogással és halványan színező szinti szőnyeggel, mégis kellően élő és organikus az összes dal. A Thy Serpent és a Kampfar ösvényén járnak ők is, sok egyediséget nem tesznek hozzá a világhoz, de engem mégis megvettek a hangulattal.
Nem nekem szól ez az izmos Nirvana in Chains.
Szüksége van ennek a kihalás szélére sodródott stílusnak, hogy hasonló minőségű albumok szülessenek hétről hétre! Modern köntösbe bújtatott hagyományos/pattogós, amerikai vonalas thrash-t kapunk, Anthrax és Atrophy jelleggel. Szerencsére a vokál nem lett túl nyávogós, azt nehezen tudom elviselni. A sok szólóval szerintem a keménységből és a lendületből vettek el. Áppdétt: a Cross This Path c. dal miatt +1 pötty!
Aornos a magyar Emperor és ez itt most csak is pozitív értelemben! 3 év alatt 3 minőségi lemezt elkészíteni egyedül, kalap emelést eredményez tőlem. Algras, küldd a cd-t!
A Spiritual Healing áll hozzám a legközelebb a Death-től, az volt az első death metal lemez amit életembe hallottam, és óriási sokk volt egy Pokolgép, Ossian, Helloween és Twisted Sister után. Pokoli trauma ért akkor, ami megváltoztatta a zenei életem és a mai napig tartó pozitív töltést ad! A Gruesome nem titkoltan a Death-nek állít emléket, ezen az albumán az említett SH érának. Éppen ezért az előbb leírtak miatt nem nyűgözött le, persze profi és minőségi és múltidéző minden pillanata, jól is esik hallgatni. Nagyon várom, hogy mit hoz a jövő nekik, jön a Human és az utána lévő techdeath korszak, azt hogyan ugorják meg.
Nekem tetszik ez a 20 perc, az öblös hörgés meg pláne. Én kihallom a nyers hangzás és a darálás alól a finom kis dallamokat, a disszonáns hangokat meg éppen még nem vitték túlzásba. Amiért nem több az az, hogy az egésznek van egy erős Aeternus fílingje mind a zene, mind a vokál és mind a hangzás terén.
Az irodában hallgatom munka közepette, várom, hogy a gondolataimat elrántsa az unalmas papírtologatástól. Modern death metal, izmos hangzással, technikás hangszer kezelésekkel, 2D-s hörgéssel. Pörög, zúg és zakatol, a dokumentációk meg csak nőnek előttem.......
Annak adok igazat, aki azt mondja, hogy ez a 3 cdnyi zene embertpróbáló. A Necros Christos megalakulásakor azt a koncepciót tűzte a zászlajára, hogy minden metalos szerzeményük elé vagy után tesznek egy ambient szösszenetet is. Ez nem rossz ötlet, jót is tesz ennek a penészes kripta death/black metalnak egy kis infúzió, de itt most ezt rettenetesen túltolták! 120 perc, ember? 240-nek éreztem! Ritkán adódik egyben ennyi időm zenehallgatásra, konkrétan 6 nap alatt jött össze most is. Viszont minden fanyalgásom ellenére nem tekintek rájuk ellenségemként, sőt volt ami kifejezetten tetszett is, a kiszáradt sírbolt hangzás sem rossz. A Samael - Blood Ritual albumán már megmutatta, hogyan is kell ezt tálalni, a Domedon Doxomedon ugyanis kísértetiesen hasonlít rá.
Nehéz hallgatni való, mert elsőre nem tudtam feldolgozni, hogy mi történik a dalokban, annyira töményen zúdult rám az egész, kellett jó pár végighallgatás, mire kitisztult a kép. Ekkor a sűrű death/black masszából előkerültek a kimunkált dallamok, a remek gitártémák, finom szintiszőnyeg, minőségi szólók. Minden hangszer a helyén van, a zenészek profik, egyedül az éneket érzem gyengébbnek a többihez képest. Kicsit erőtlen, monoton, egy karakteresebb károgással, esetleg egy öblösebb hörgéssel kellene egyszer megpróbálni, vagy a mostani hangot fejleszteni, nem tudom.
Számomra ez A Doom Metal. Scheidt játékstílusa, hangja, és az a bunkóság, amit meg mernek tenni a második dalban, példaértékű. Ilyen kiakasztó témákkal borzolni a fanyalgók idegeit a bátorság és őszinteség végpontja. Bár rengeteg rajongójuk van, szemlátomást tesznek rá, hogy ki marad, vagy ki megy el. A hitelesség mindenek előtt. A Yob képes úgy a hetvenes évek hangulatát hozni, hogy a zenei témák tekintetében egyidejőleg korszerű is az összkép. A hangzás ehhez hozzájárul, doom metalt szerintem bűn ennél jobb megszólalással játszani.
Rendben volt teljesen, de nem ütötte át a 8-as küszöböt.
Ez történt volna, ha Layne Staley nem Washington államban, hanem Arizonában született volna. A végére túl sok lett a jóból.
A tapló thrash részek tetszettek, a melodic meg nem. Meg a GÉPDOB vagy GÉPDOB SZERŰre lebutított plasztik dobhangzás sem.
A basszusgitárral már megint megvettek kilóra. Nem rossz, bár, ahogy Nascence mondja, tényleg nem hoz sok újat. Az ének átlagon felüli.
Én nagyon szeretem a Deathet (a korait és a későit is), azt viszont nem nagyon szoktam leírni látni sehol, hogy Paul Masvidal és Sean Reinart belépése után alakult át zeneileg a banda. Ők szerényebbek annál, hogy ezt bármikor is szóvá tették volna, a rajongók meg sokmindent nem szoktak, vagy nem akarnak észrevenni. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy ők ketten tanították meg Chuckot, hogyan is kell tech death metalt játszani. Ez, amit itt hallunk, a Masvidalék belépése előtti Death 100%-os lekoppintása. Nem rossz, de meghagyom a műfaj nagy rajongóinak. Ha azt szeretem, akkor erre miért adok csak 7 pontot? Hát azért, mert nekem a régi Death hangzásvilágával kellenének ezek a dalok. A Pull The Plug hangzása ugye nem ilyen pl...
Rém bizarr egy szarság, de azt nem veszem be, hogy ez effekt nélküli torokhang :-D
Egy újabb darab a sorban, semmi több.
A vallással kalpcsolatos lidérces illúzióik megmosolyogtatók... A hangzás állati jó - ez tény... Engem a metalt lazító átkötések mindig szórakoztatnak, szóval azoktól csak jó lehet az összkép számomra, de hogy egy ilyen keresztényellenes szarra többek között én adom a legjobb pontot, azért elég groteszk :-). Bár hiányzik sokszor belőle az egység érzése, nekem tetszett időnként.
Voltak részek, amik tetszettek, de az ének rém fárasztó, egyrészt az egysíkú hörgés, másrészt az szövegritmizálás fantáziátlansága miatt. A (gép)dobot meg érdemes lenne olyan emberre bízni, akinek vannak is fogalmai a dobolásról, mivel időnként egyszerűen nem értettem, hogy mi szól. Mindezek ellenére a végére némi furcsa ráhangolódást éltem át.
Háromszor hallgattam végig. Voltak benne nagyon élvezetes részek, de legalább ugyanannyi számomra emészthetlen téma is színesítette az amúgy túl hosszú albumot.
Hadd ne írjam le ide is azt, amit a Gruesome és Aornos anyagánál. Picit szórakoztatóbbnak éreztem ezt az említett két banda anyagánál...továbbá a hangzás is nagyon tetszett.
Mekkora hangulat-bomba! A doom és a grunge tökéletes fúzióját valósították meg a lengyel srácok. Ez nem csak beszívva élezethető!
Abszolút nem érzem hagyományos thrashnek, van benne egy modernebb dühös, hc-s, néha nu-metálos lendület, amitől nem fullad unalomba. A hangzás tényleg vékonyra sikeredett, több földbe döngölést elbírt volna még, így csak olyan, mintha egy lezárt befőttesüvegből köpködnék ránk a haragjukat. A gitárszólókkal néha túlzásba esnek...de ettől eltekintve nekem teteszett.
Szépen összerakott hagyományőrző album. Semmi kiugró nincs rajta, inkább ez is csak meglehetősen korrekt, igényesen kidolgozott anyag, akárcsak a Gruesome albuma. Az alkotói fantáziát hiányolom belőle...
A Deathben mindig Schuldiner szikkadt vokálját éreztem a gyengepontnak, ezért aztán soha nem voltam oda értük igazán. Itt a hörgés sokkal egészségesebb, de zeneileg nagyon nem tudom értékelni ezt, akkor inkább már az eredeti Death albumokat szedem elő.
Csak a minden második hétfőn esedékes világvége..., semmi különleges módját nem szándékoznak választani a tiszta lelkek igába hajtásának. Majdnem minden fantáziát mellőztek, azonban néhol postmetál szerűen csengő dallamok törik meg a death-black darálást. A vokál baromira fárasztó...ennek megfelelően már 10 perc után untam az amúgyis rövid albumot.
A héthúrosak nagyon idegesítőek voltak. A djent-be hajló elemek elvették a teret a többi téma elől. Bár,...nem mintha érdemes lenne megvédeni a dalokat, mert sokat nem agyalhattak rajtuk. Megint csak erőltetetten sötét hangulatot akartak teremteni megtámogatva azt valami modern hangzással. Az akarat kevés...valami igazán mélyre ható vízióra is szüksége lenne a zenészeknek, hogy a dalok élvezhetők és maradandók is legyenek.
A középszerű ömlengés és magamutogatás már-már Wagneri magasságokba hágott. Nem kapja meg a standard 6 pontot, mert több alkalommal is erőt kellett vennem magamon, hogy ne kapcsoljam ki.
Ez tulajdonképpen egy Tesco gazdaságos korai In Flames. Az ének meglehetősen unalmas, de a dalok sem jobbak összeségében. Tulajdonképpen az egész albumon végig behúzva maradt a kézifék, akadozva döcögtek a dalok. A gitárszólók pedig inkább giccsesek voltak.
Ez egy nagy tizes. Kevés olyan régi zenekar van, akinek a jelene legalább olyan erős, mint a múltja.
Kicsit más zene, de a Catamenia első két lemezét juttatta eszembe.
Meglepően jó zene, köszönjük az ajánlónak. Hallgatásról hallgatásra jobb.
Ez egy nagyon jó lemez! A dallamok, szólók baromi jók, és végre nem az az 1000x elcsépelt fajta thrash! Az utóbbi egy évben eszméletlen sokszor hallgattam.
Nem vagyok a black metal kedvelője / ismerője, nekem ilyen zenéknél elengedhetetlenek kapaszkodóként a jó dallamok megléte... Abból meg nem hallottam túl sokat itt. A fentiek okán nem a zene nívójának szól a 4 pont, hanem annak, hogy én nem tudok mit kezdeni vele.
Plágiumgyanús. Jó számokat meg nem sikerült írni egyet se...
Gyengécske. Ha gyűjteményben akarod tudni a 3865. death metal kiadványt is válogatás és fenntartások nélkül, akkor a te zenéd.
Sok érdekesség ebben sem volt.
Talánegy 4 számos EP-re való minőségi ötlet ha volt itt összesen. Gyászos.
Az Aornos-szal ellentétben itt megvoltak a jó dallamok.
Sosem értettem, hogy azonos stílusú zenekarok esetében az egyik hogyan képes mindent elmesélni 3,5-6 percben, míg a másik még 10-ben sem. Számomra a figyelem fenntartása pedig nagyon fontos. Hiába egy marhajó téma, ha a végtelenségig elnyújtva azt az soha sem fogja elhozni a hallgató számára a beteljesülést...
Jó pár évvel ezelőtt degeszre ettem magam az ilyen produkciókkal. Bevallom mára megcsömörlöttem. Még csak az ingerküszöbömet sem éri el ez az északi "blekk". A kiszámíthatósági faktor elég magas. - Így, erősen gondolkoztam az 5 vagy a 7 pont között. Szóval ...
Ahogy a mondás is tartja néha nem árt visszavenni a tempóból. Ez a zene pont olyan, mint egy hosszan tartó, elnyújtott, szinte szűnni nem akaró orgazmus. - Naga után szabadon, néha már-már Staley bácsit hallottam...
Igazából nagyon gyorsan átszalad az emberen. Persze nincsen vele semmi baj, és még csak fogást sem találok rajta. Ez egy ízig-vérig jól összerakott thrash lemez, ami akár többszöri meghallgatást is megérdemel, sőt. Talán a hangzás lehetne vastagabb, de lehet csak én qrvultam el. Pofi dallamok, profi dob, profi itt minden...
A "magyar Emperor" jelző számomra egyfajta freudi elszólásnak tűnik a "zenekar" kapcsán, de legalább az Emperor 94'-97'-es közötti albumait újra meghallgathattam más aspektusból. ... és imádtam. - A basszus előtérbe helyezéséért pedig külön köszönet a művész úrnak. - Kíváncsi lennék azért a lemez nemzetközi fogadtatására is.
Chuck Schuldiner él... Remélem a "királyt" is megtaláljuk hamar. - A viccet félretéve. Önmagában ez pöpecz tíz pontos album, ismerve az előzményeket viszont ez már csak egy 7 pontos tribute zenekar, önálló dalokkal. - Az, hogy még a hangzáson se sokat csavarnak csak további rossz pont. Tessék kilépni mások árnyékából!
Black/death a felejthető kategóriából. Persze előnye is van: rövid. - Szóval, ha van közel 21 percnyi felesleges időd, és csak is akkor...
Volt egy csonka lábú zenekar - basszusgitárosuk ugye nem volt - valahol a júeszében, akik zenekarosdit szerettek volna játszani és világhírnévre szert tenni, lúvnyákra vadászni a koncertek után, Jack Daniel's-t vedelni, hernyózni, stb. Egyszerűen ők akartak lenni a legnagyobb b@zdszájba szerte az egész vidéken. A gitáros valamikor elkapta a djent vírust de ezt mélyen titkolta a többiek és az egész világ előtt. (Ő ezt desz metálnak hitta, nehogy már kiközösítsék a társadalomból.) A dobosnak meg úgy is mindegy volt, ő már négyszer kijárta a dob konzervatóriumot. A vokalistára meg senki se figyelt, mert úgy se értették, mit kajabál a süketje. El is kezdtek slágereket gyártani, mert az úgy dukál, vagy mi. Épp' a próbaterem feletti krimóban nyitogatta volna remegő kézzel a Season Of Mist házalója dupla kőmíves kiflijét, mire meghallotta ezt a csörömpölést - azt hitte macskát nyúznak a suhancok. Adott is nekik szerződést, csak hagyják már abba, mert mindjárt szomjan hal. - Azóta is szent a bíke!
Erre egész egyszerűen nem találok szavakat. A zene ugyanis épp' elég középszerű, s ezt még a bő lére engedett közjátékok sem engedik feledtetni, sőt. Csak felerősítik az emberben, hogy a kikapcs gomb után matasson. - Ami pedig a zenekar fő mozgatórugóját illeti, Mors Dalos Ra vokálja csak még tovább ront a helyzeten. Rémálmomban se...
Vagyok bajban... Bármennyire is tetszik, azok az idegesítő keverési hibák és a monoton vokál bántja a lelkem. - Fiúk, tessen odafigyelni már, ha ilyen jó témákat tudtok írni. - Csodálkoztam is, hogy miért van olyan Sear Bliss "szaga" az egésznek valahol. :D (A Wanderer-ben valami ami a többi számból hiányzott.) - Egyébként meg az egész olyan, mintha a Glory and Perdition korszakból csináltak volna a Two Worlds Collide nótához 7 db verziót harsona nélkül... Grrr... Szerencsére a Something other than God témájába beleszorult némi Carcass?! íz is, persze attól az összhatást tekintve semmi köze az említett zenekarhoz. Talán csak a hosszú témavezetés nem tesz mindig jót a nóták dinamikájának, vagy a billentyűs részek, pedig... Már csak azt nem tudom minek gyalázom őket, ha még mindig hallgatom őket?!
Eddig nem voltam nagy rajongójuk, de most itt vagyok! 10 ponthoz még érlelni kell, de 2 hallgatáson túl azt mondom, hogy meg lesz.