"Amikor elégetünk egy liter benzint vagy egy hektár esőerdőt, nem pont a jövőt gyilkoljuk meg a jelenért?"
/Chuck Palahniuk - Cigányút/

A Benighted in Sodom kapcsán már írtam kritikát nem is olyan rég, szóval így mellőzném a bio- és discográfiai köröket. Mellesleg Matron Thorn egy hihetetlenül aktív művészke lehet, hiszen tavalyi Hybrid Parasite Evangelistica kritikám óta ez a harmadik nagylemez, egy válogatás és két EP, s mindre talált kiadót...



A zenei koncepció 2010-hez képest vajmi keveset változott, most is depresszív és sötét black metalt kapunk a floridai fiatalembertől, aki gyógyszeres túladagolások és önmaga testének érhálózatának megismerése helyett a gitárját pengeti, holott nem haladna ennyire előre. A Bad Mood Man a felelős, így hát a hangzás korrekt és a külsőségek is remekül illenek ehhez az életunt vegetációhoz, amelynek alapvető tónusai most is a Burzum, Life Is Pain illetve Forgotten Woods féle berkekből állnak össze. A különbség csak annyi, hogy most összefolynak a dalok, darkos post-rock jelleget ölt és sokkal több a nyugodt és lüktető zuhanás, egy nagy hullámzás részei leszünk a Halál bárkáján, testünk együtt hánykolódik az élet véges tengerén, amint lassan süllyedni kezd a hajó, hogy mérgével eloszlassa a kétely, a boldogság és örökkévalóság ködfelhői felől. A búskomor dallamok és fájdalom egyvelege erős és lassú mozdulattal tépi fel a mélység lassan összeforrtnak tűnt varratát, hogy betekintést nyerjünk az emberi lélek és elme rejtett berkeibe. Hogy aztán amit ott találunk azzal a tapasztalattal elgondolkozzunk minek van értelme és mit adhat a boldogság?
Időt?
Reményt?
Előnyt?
Meddig és kinek és miért, no meg hova és úgy egyáltalán minek??! A létezés egy folyamat, amely a születés pillanatában kezdődik el, visszaszámol és kivár, hogy aztán az elmúlás vagy a hirtelen halál betegségévé legyen testünk és lelkünk. Felveti az öröm, boldogság, érték és értelem halmait, melyek mindegyike az idővel szemben nem képes lépést és előnyt kovácsolni, így tehát visszazuhan önmaga szánalmas létezésébe. Ennyi tehát az élet, nem több, nem kevesebb, s ezen semmi sem változtat, sem a család, sem a kéj, sem a gyermek, sem a siker, sem a megbecsülés, sem a nyugalom, sem a bódulat. Olyan fura és fájó érzés eltemetni szeretteinket, hogy legszívesebben azt kívánnám; bár csak én lennék a koprsóban, melyre oly mohon hullanak a földhantok - látni ismerőseink gyerekeit, amint még karon ülő volt, most pedig szalad, szemlélve szüleinket, akiket bús ráncokba kötött az elgyötört élet, és elgondolkodni azon; mi értelme volt? Mikor ők sem boldogok és én sem, akkor minek? Minek szenvedünk? Minek ez az egész faszba vert létezés, ha értelme csak a jelenre korlátozott és könyvekben, sírkereszteken maradnak nyomai, amíg a jövő megőrzi azt tudatban, papíron, vagy már azon se...



Nos, ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel újra és újra a Benighted in Sodom atmoszférikus haláltánca, a válaszok elmaradnak, hiszen ezeket nekünk kell megválaszolni önnönmagunk számára, ha nem most, akkor 30 év múlva, ha nem akkor, akkor majd máskor, de minden értelmes létező felteszi magában egyszer a kérdést, hogy mi értelme és minek is ez az egész. Lehet félni és szorongani a Haláltól, a mindennapokba zuhanva; munkába, családba, kurvákba, fiúkba, lányokba, szerekbe és alkoholba, szeretetbe, szerelembe menekülve a jelen pillanatnak élni, de ahogy az aktus után, a tisztulás után, az álom és kapcsolat után nem marad semmi, csak az üresség, úgy az életünk tere is csak ugyanerre hivatott, ettől pedig szánalmassá és kicsinyessé lesz az Ember!