"Talán az önfejlesztés nem megoldás. Talán az önpusztítás a megoldás."
/Chuck Palahniuk - Harcosok klubja/


Egy kis misztikus utazásra invitálnám az olvasót, hajónk a Benighted in Sodom lesz, révészünk pedig a tavalyi Hybrid Parasite Evangelistica lemezük. De előbb pár száraz tény; a formáció gyakorlatilag egyetlen ember műve, aki mindig más és más vendégzenészekkel dolgozik együtt, a kritikánk tárgya a Solitude Productions mellékvágánya, a Bad Mood Man által kiadott korong már a hetedik a sorban, amit azóta még három nagylemez és két EP, illetve egy Best of követett. Matron Thorn avagy Reuben Jordan 2004-ben alkotta meg a floridai Benighted In Sodom ötletét, amely csak materiális létezését a 2006 demók óta rója, érdekesség talán még, hogy ahogy vendégtársait köszönti illetve búcsúztatja (ezen a lemezen S. Blackburn ült a dobok mögé, s mellesleg 2008 és 2009 között készültek a felvételek), úgy áll kiadók és disztrók terén, mellesleg ez a kiadvány műfaján belül korrekt hangzással és puritán, de a stílushoz passzoló két lapos matt booklettel karcolja lassan fel artériáink. Egy kicsit túl szájbarágósnak és már-már feleslegesnek tartom a borotvapenge és a heroin kémiavegyületeit a design között kiemelve, no de sebaj. Lényegében kárpótol minket a mély és magával ragadó massza…



…mert bizony a Benighted In Sodom depresszív és destruktív muzsika, az a fajta black metal, amely bár tele van a dallamok éteri eszenciájával, attól még mérgező és csontig hatoló, benne az élet romlása, a lét rothadása, az emberiség bálványimádó jelenkora, a szeretet és szerelem beteljesedő majd kiábrándult tavasza, melynek a nyara mindent feléget, hogy az ősszel elmúlhasson, majd a rideg tél karmai közt kristályokká legyen. Nem kezdem el felsorolni azt a viszonylag nagy halmazt, melyből amerikai barátunk válogatott, de hogy leegyszerűsítsem a dolgot, némi támponttal adózok az olvasó előtt; az utazáshoz végyen Burzum, Life Is Pain illetve Forgotten Woods szegmenseket és némi sötét neofolkot, jól keverje össze a masszát, mély és koszos hordóba öntse, és hagyja ülepedni, ameddig el nem veszti a tetem rothadó és nyálkás szagát. A bűz elmúltával sem lesz kellemes és illatos az eredményünk, de képes elringatni, kikapcsolni, átadni és elvenni valamit, hogy aztán melankolikus önismétlő dallamai végképpen agyunk tekervényeibe akadva újra és újra életre hívja azokat. Nos, itt a hiba az irományomban; ugyanis ennek a zenének vajmi kevés köze van az élethez, mint létezéshez. Ez ugyanis a lassú korhadás enzimjével fecskendezi be azóta megduzzadt vénánkba metszett ereinket, hogy aztán elveszhessünk… lehet akár örökre…


…vagy csak egy kósza próbálkozás megdélcegült pillanatáig, mikor rájövünk, a bezabált gyógyszer hatni kezd, testünket elönti a forróság, tompulva halljuk saját hangunk, amint lassított felvételbe beszéddé lesz, majd rádöbbenünk, a végtagjaink is lassabbak, mint a gondolataink, mellyel kiadtuk nekik a mozgáskoordináták alapján a feladatot. Vagy mikor rádöbbenünk, hogy a forró csípő érzés a csuklónkon túl gyorsan tölti fel a metszés helyén a vér…