Céltudatos pályafutást tudhat maga mögött a walesi Mammoth Weed Wizard Bastard nevű, 2014-ben indult pszichedelikus sludge projekt, akik nemrég jelentették meg harmadik nagylemezüket. Rövid történetük ellenére a friss Yn Ol I Annwn egy trilógia záró darabjaként szolgál, amit 2015-ben indítottak útjára. Témakörnek a helyi misztikumokat és legendákat választották, így kerül terítékre náluk a kelta és ír mitológia világa. Az írott történelem előtti istenségek, hősök fenségességét hangulatilag a kozmikus magasságokba emelték, ezzel is jelezve az irántuk táplált tiszteletüket. Albumaikat biztosan azoknak készítik, akik nem hátrálnak meg a monumentális lebegéstől, amit nagyon jól példáz a Noeth Ac Anoeth című bemutatkozásuk, aminek három dala több, mint 50 percet ölelt fel.



     A néhány perccel rövidebb Y Proffwyd Dwyll emészthetőbben tálalja a dalokat, ezt az anyagot volt szerencsém akkoriban hallani is, de valahogy csak most talált meg magának a zenekar világa. Nem véletlenül záró darab tehát az Yn Ol I Annwn, mert ez az eddigi legkifinomultabb anyaguk az ismét visszatérő hosszúság ellenére is. Tipikusan az a fajta produkció, ami megköveteli a megfelelő hangulatot és figyelmet sokszor monotonnak tűnő, hipnotizáló ismétlődéseivel és lassú dalaival. Témája ellenére nem szerepelnek benne népies hangszerek vagy dallamok, a misztikumot inkább a technokrata megoldások szolgáltatják a billentyűk segítségével: a 80-as, 90-es évek sci-fi világa tódul a hallójáratainkba és vezet minket időn és téren túlra. A komplexitás érdekében a zenekar tagjai több hangszert is megszólaltatnak, a vastag sludge hangzás érdekében például 3 gitársávot is hallhatunk, de a billentyűk kezeléséből James Carrington doboson kívül szintén mindenki kiveszi a részét. Jessica Ball énekesnő hangja kellemes és megfelelően émelyítő, de ugyanakkor tudja hol a helye és nem követel magának főszerepet, valamint a hölgy csellójátékát is megfülelhetjük néhány tételben.



    Napjaink druidái tehát ismét az eget kémlelik és így bölcselkednek a mindenség mibenlétéről, miközben megadják annak a kellő tiszteletet is. Nagyszerű példa erre a lemez címadó dala , ami talán a legjobban sikerült dal az egész anyagon. A sűrű, hullámzó, sokszor nyomasztó hangok tetején szinte üdítően ringatózik az ének, más esetekben, mint például a 13 perces Katyusha, még a finoman adagolt progresszió sem képes minket felszabadítani a fuldoklás kellemetlen élményétől. Nem véletlen, hogy a legmélyebb, legsötétebb dal az album közepe táján terebélyesedik ki, mert kell utána regenerálódási idő, amit nagyon jól segít második kedvencem, a The Majestic Clockwork, valamint a varázslatot csúcsra járató Five Days In The Abyss, aminek utolsó perceiben egy fantasztikus gitárszólóval búcsúzik tőlünk és galaktikus kirándulásától a zenekar.



    Elég ritkén fognak meg a Mammoth zenéjéhez hasonló pszichedelikus produktumok, viszont ez a lemez tagadhatatlan hibái ellenére is hordoz magában annyi pluszt, egyediséget, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. A walesi brigád munkájának gyümölcsét leginkább azoknak tudom ajánlani, akik kedvelik az Ufomammut,  Windhand, Bongripper, esetleg a YOB zenéjét.