Crypt Sermon
The Ruins Of Fading Light (2019)

    Minden tiszteletem és rajongásom megérdemlik az olyan zenekarok, mint a Below, Spirit Adrift, Monasterium, a svájci Pylon és a rövid felsoroláshoz ténylegesen most kapcsolódó amerikai Crypt Sermon, mert bevállalják a hagyományokat és mindemellett minőséget képviselnek. Az elmúlt tíz évből csak ezt a néhány zenekart tudom kiemleni, mint megbízhatóan tevékenykedő új csapatot egy adott műfajon belül, mivel egyéb reménységeim (Cross Vault, The Temple és még sokan mások) fényévekre vannak egy új lemeztől, a többi megjelenés pedig inkább rutinos vén rókákhoz kapcsolódik. Ezen túl nincs más, csak egy lemezes bandák (azért akadnak ígéretesek – Acolytes Of Moros, Fallen Idol, Famyne, The Human Condition) és rengeteg demó, single, EP, melyeknek évek óta készülnek a beígért folytatásai... 2010-től például (csak az enciklopédia adataira támaszkodva) laza 5000 új black metal csapatot tarthatunk számon és böngészhetünk (ebben nincs melodikus, szimfonikus és miegymás...), death metalból szerény 2500-at szintén a stílus csupasz megjelölése alapján (semmi brutális, technikás és progresszív), erre jut nekünk 150 újnak nevezhető doom metal banda, amiből 10-15 zenekarra süthetjük rá, hogy az epikus doommal próbálkozik és bizony én erre tudom szemrebbenés nélkül rásütni, hogy underground... Szóval tucatnak titulálni egy-egy megjelenést a műfajon belül pont akkora hülyeség, mint legyinteni a napfogyatkozásra, miszerint látunk még sokat. Ennek az alacsony számnak egyéb oka is akad: az epikus heavy/doom metal az egyik legnehezebb műfaj súlyos kritériumai miatt. Kell egy kiemelkedő énekes, egy olyan gitáros, aki a legegyszerűbb hangokból tud nehéz riffeket faragni. Továbbá nem árt a kalandozó kedvű basszer és a bőrök mögé egy olyan dobos, akinek minden egyes ütésébe képes beleremegni a hangfal. Egyszerű, tiszta dolgok ezek, amik pont, hogy a legnehezebben kivitelezhetők egy kiváló dalszerző és a teljes elkötelezettség nélkül, tehát itt igazán szükség van a bolygók megfelelő együttállására. 


     Úgy tűnik, hogy az amerikaiak esetében egész jól összeálltak ezek a tényezők, aminek már a bemutatkozásuk is bizonyságot adott, mivel a 2015-ös Out Of The Garden az év egyik legcombosabb doom metal anyaga lett. Meg is nőttek az elvárások a bandával kapcsolatban, ám a folytatásra csak most szánták el magukat, miután alaposan megturnéztatták és kihasználták a sikereket, amin szerintem még ők is meglepődhettek. Ha követünk egy zenekart lemezről lemezre, akkor általában minimum azt a szintet várjuk el, amit már sikerült egyszer megugrani, így voltam ezzel a Crypt Sermon esetében is. Fenséges heavy metalba burkolt, a fent említett receptnek megfelelő anyagokat nagyon ritkán kapunk tehát, a The Ruins Of Fading Light szerencsére nem okozott csalódást, még ha nem is minden pillanatával lehetünk elégedettek.


     A Brooks Wilson által vezetett zenekar bátran jelölheti meg magának példaképként (meg is tették promós levelükben) a Candlemasst, Solitude Aeturnust és While Heaven Weptet (bár az ő hatásukat nem igazán hallom), mert egyértelműen az ő nyomdokaikba kívánnak lépni. Pont ezért meglepő az albumot nyitó The Ninth Templar (Black Candle Flame) című tétel, ami rövid szintis bevezetője után igencsak agresszíven ront nekünk. Egyértelműen a Memory Garden féle power vonalra hajaz a dal, aminek könnyed refrénje azonban gyorsan meghozza a várt epikusságot is. A Key Of Solomon az eddigi egyetlen közzétett dal a szeptemberben megjelenő nagylemezről, ami biztosan nem véletlenül lett kiválasztva, mivel egy modern kori epikus heavy/doom himnuszt tisztelhetünk benne. Témáját, hangulatát tökéletesen eltalálták, a refrén pedig együtt éneklős, ahogy azt a műfaj megkívánja. A hallgatása közben tűnt fel igazán, hogy ez az anyag összességében kaphatott volna ennél szebb borítót, igaz most is Wilson munkáját láthatjuk, mint korábban. A monumentálisabb időkerettel megáldott Our Reverend’s Grave a heavy metalos kezdés és lassabb folytatás minden erényét egyesíteni tudja, közben pedig bebizonyítja, hogy a zenekar nemcsak megugrani tudta a szintet, amit korábban felállított magának, de konkrétan tud fejlődni minden területen. Amire leginkább szükségük volt, az Wilson énekhangjának árnyalása, ami itt is sikeresen megmutatkozik. Az Epochal Vestiges rövid felvezetése után a Christ Is Dead vezet minket tovább a felismerés ösvényén, hogy erre az albumra érdemes volt várni. Első hallgatásra kedvenc lett belőle, de még sokat fog forogni az egész produkció. Hossza ellenére szórakoztatóbbnak, könnyedebbnek mondanám a szerteágazó The Snake Handlert, amiben a Steve Jansson, James Lipczynski gitáros páros teszi oda magát teljes mértékben és kényeztetik el azokat a füleket, akik habzsolják a finom gitártémákat. Ezek után két újabb átvezető következik rövid játékidővel, amiknek értem a középkori hangulat megteremtésére való törekvését, de teljesen feleslegesnek tartottam, mert megtörték az anyag egészséges lendületét. A játékidőt azért nem ezek teszik ki szerencsére, mert a teljes anyag így is hosszabb az elődjénél és megközelíti az egy órát. Ebben nagy segítségére van az utolsó két dal, a Beneath The Torchfire Glare és a címadó, ami nem alibizésként került az album végére, ahogy azt sok zenekarnál tapasztaltaltam már. A Beneath esetében éreztem némi Solitude Aeternus áthallást, de a fene ott eszi meg, mert mégiscsak egy már nem létező legenda maréknyi örökségéről van szó, amit illik ilyen minőségben ápolni, a The Ruins Of Fading Light pedig az a nóta, amiben Wilson igazán felnőtt a szememben, mint énekes. Itt az ő teljesítménye teszi a dalt a lemez újabb ékkövévé.
     Az átvezetők tehát nem túl célszerűek, a dalok közt is vannak minimális különbségek, de ettől függetlenül a zenekar a műfaj új generációjának vezetői között tudhatja magát immár a második nagylemezével. Csak remélni tudom, hogy az alapos munka, ami érezhetően itt is jelen van, rutinnal és gyorsabb munkatempóval is párosul majd a jövőben, hogy ne kelljen megint éveket várnunk egy hasonló színvonalú anyagra. További dalokig pedig itt a Temple Doors, amivel már a demó megfogott magának 2013-ban.


Crypt_Sermon_The_Ruins_Of_Fading_Light_2019
Kiadó:
Stílus:
epikus heavy/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.The Ninth Templar (Black Candle Flame) (5:05)
2.Key Of Solomon (5:55)
3.Our Reverend's Grave (7:10)
4.Epochal Vestiges (1:49)
5.Christ is Dead (6:40)
6.The Snake Handler (9:11)
7.Oath Of Exile (1:46)
8.Enslave the Heathens (1:17)
9.Beneath the Torchfire Glare (7:23)
10.The Ruins of Fading Light (8:51)
Írta:
boymester
2019. július 12., péntek, 09:23
Facebook:
pandeamonium 2019. július 19., péntek, 02:59
pandeamonium
Csatlakozott:
2014. március 15.
Hozzászólások: 14
Na, ezt gyorsan kihoztad, pedig messze még az ősz. Nem is illene annyira a hererohasztó nyárhoz az epikus doom, de az elmúlt napokban szerencsé(m)re alábbhagyott a kánikula, úgyhogy... :-)

A debüt tetszett anno, aztán kicsit elvesztettem a fókuszt a bandáról és inkább a Sorcerert meg a Below-t hallgattam sokat. Kár, hogy ennyire kevés a VALÓBAN izgalmas anyag ebben a zsánerben - annak ellenére, hogy az elmúlt években kicsit erőre kapott a színtér. (Hogy itthon viszont mikor lesz legalább egy valamirevaló doom bandánk, annak nem sok esélyét látom, hisz sosem jártunk az élen e műfajban. Ez is megérne egy tanulmányt, hogy mi lehet az oka, pedig hát nem vagyunk éppen egy optimista, derűlátó nemzet, haha!)

Szóval köszi a színvonalas kritikát!
Koncertek
The Great Tour
január 22.,
Papp László Budapest Sportaréna
Equilibrium - Renegades Tour 2020
január 28.,
Dürer Kert
European Galactic Terrortour
február 7.,
Barba Negra
World Dominion Tour 2020
február 20.,
Barba Negra
Kvelertak
március 10.,
Dürer Kert
április 11.,
Backstage München
május 16.,
Arena
továbbá
© 2001-2020 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.127 seconds to render