A Dreamscape egy német progresszív power metal zenekar (pontosabban bajorországi, az ottaniak azért eléggé érzékenyek a megnevezésre), az alakulásuk pedig 1986-ra tehető, azokra az időkre amikor a Fates Warning kezdte learatni a jól megérdemelt babérjait, még a másik két "nagy öreg", a Dream Theater és a Symphony X színrelépése előtt. Nincs szó tehát fiatal arcokról, tapasztalt zenészekről viszont annál inkább, akik ezidő alatt ugyan túlzásba nem vitték és nem hányták kifelé magukból a lemezeket évente mint ahogy sokan teszik, ebből kifolyólag aztán elkészítettek három demót még a 90-es évek derekán, utána pedig következett négy nagylemez, a legutolsó éppen tavaly bújt ki az anyaméhből 5th Season címmel. Jelen írásunk tárgya a 12 számot tartalmazó Revoiced, ahogyan a neve is utal rá egy amolyan visszatekintő Best of kiadvány , több mint valószínű hogy a zenekar húsz éves fennálásának ünnepléseként, a megmaradás zálogaként.. A korongon felsorakozó dalok már nem éppen frissek, hiszen ezeknek a gerincét a kilencvenes évek végén megjelenő Very és Trance Like State dalai adják, annyiból furcsálom a dolgot hogy az ütősebb dalokat tartalmazó 2004-es End of Silence szerzeményei közül egy sem került fel, pedig igazán felfért volna egyik-másik helyett. Persze aki elgondolkozik azon, hogy egy bandának érdemes-e best-of lemezt kiadni mindössze négy nagylemezzel a háta mögött, hát, annak is van igazsága..





Ami a festő palettáját illeti, kapunk itt sok mindent, kellemes AOR-harmóniákat, szintetizátoros és zongorás ékesítéseket, keményebb poweresebb csűrés-csavarásokat, néhol igazi progresszív agyalást szólókkal, és szárnyalóan felszabadult éneket, noha Mischa Mang messze nem egy olyan karakteres torok, mint mondjuk a Threshold-os Andrew Mcdermott vagy Michael Eriksen a Circus Maximus-ból,igaz, szerencsére a James LaBrie-féle túlzóan érzelmes és csöpögős játék felé sem orientálódik a dolog, az összkép ezzel együtt nem rossz. A Thorn In My Mind-ot egy klasszikus heavy szerzeménynek mondanám néhol erős Queensryche-es megoldásokkal és jól elsülő vokáltémákkal, futurisztikusan távolinak tűnő szólókkal és a háttérből irányító szintetizátorral. A Fateful Silence egy kettős arcot mutató szerzemény, a kemény és rideg kezdés után átcsap a dolog belassult zongorázgatós lírázásba, aztán 3 perc táján egy tipikus Theater-ös gitáros erődemonstráció veszi át a terepet. Az Alone-ról szintén a korai DT megoldások ugranak be egy kis Yes-es játékosságba beleültetve, ez főleg a billentyűtémára vonatkozik, magának a gitáros szekciónak amúgy sincs túl sok dolga az itt-ott feltűnő nyaktekerős szólókon kívül. Az Unvoiced laza akusztikus bevezetője erős Fates Warning érzéseket kelt, a gitárjáték itt kissé szétesve indul be, aztán érkezik a kötelező poweresebb szólózás hatalmas dallamokkal,éneket viszont ezúttal nem kapunk Mischa Mang-tól. A lemezt záró Loneliness egy félelmetes Yes utánérzés billentyűs kezdéssel, s mint ilyen abszolút működik, igaz az is elmondható hogy az ének rendkívül ötlettelenre sikeredett, agyoncsapva az amúgy elég nosztalgikus hangulatú progrockos szerzeményt.





Egy korrekt anyagról van szó tehát húzós és kellemesen könnyen emészthető dalokkal a fedélzeten (melyekre azért tagadhatatlanul rányomta a bélyegét a Dream Theater, a technikai kivitelezés terén nincs is gond, csak sokszor nagyon kevés a saját ötlet a hozottal szemben, ezen a fogyatékosságon azért változtatnak a srácok az End of Silence-en és az 5th Season-ön), egyfajta progresszív metal és AOR egyveleg, de ha a banda igazi fanatikusa lennék akkor nem biztos hogy pont ez a kiadvány lenne amire ácsingóznék, pont azért mert egy az egyben átugorja a demós korszakot, és leginkább csak két lemez dalaiból építkezik, ami messze nem elégíti ki azoknak az étvágyát, akik a zenekar diszkográfiájáról szeretnének teljes képet kapni.

Dreamscape Honlap