Meglepve tapasztalom, hogy a Fémforgácson összességében még csak ez lesz az első kritika az Oregon-i Agalloch eddigi munkásságából, persze jobb később mint soha alapon itt az ideje hogy ezen változtassunk! A zenekar diszkográfiájának bemutatásától most eltekintenék, hiszen bárki utána tud nézni akit jobban érdekel, ám fontos megemlíteni hogy a formáció 1996-ban vette fel első demóját, és onnantól kezdve valami olyasmit sikerült implementálni a modern metalzenei színtéren belül, ami messze elkülöníti őket a hagyományos zenekaroktól. Ez egyfajta elmerengős, múltidézős, borongós zene,mely bemutatja a természet minden rezdülését, s ami egészen az Agalloch színrelépéséig majdhogynem érintetlen terület volt. Mese nincs, fejet kell hajtanunk ezúttal is a zenekar előtt, és elfogadni azt, hogy ez a zene sokkal többről szól, mint amit felfogunk belőle. A The White c. kislemez a zenekar legutóbbi anyaga, lássuk tehát hogy mit is kapunk a picit több mint félórás játékidő során!






Az EP a The Isle of Summer-rel nyit, melyben gyermeki zsivaj töri meg a természet hangjait, hogy egy amolyan jellemzően isten háta mögötti amerikai hangulatú akusztikus témázgatás vegye kezdetét. A második, Birch Black c. számban már az experimentálisabb hangvételt ütik meg a srácok, az akusztikus alapozásra bedörren a vibráló hangokkal operáló szólógitár, érdekes egy tétel, ugyanakkor nem túl hosszú az alig három percével. A Hollow Stone egy Drone-jellegű kiegészítő tétel zajfoszlányokkal és emlékképekkel, speciel ennek nem érzem túl nagy szükségét, de összességében még belefér a koncepcióba. A Pantheist c. tételben hallhatjuk a természet megszemélyesítését, melyben isten maga a naturális jelenlét, a maga 7 percével jó kis elmerengős hallgatnivaló. A Birch White ismét egy nagyon szép, folkosabb témázgatással indul, közepén egy érzelmes leállással. Engem nagyon megfogott, bevallom. Az utolsó két tétel már túl nagy meglepetéseket nem tartogat, előkerül ugyanis a billentyű, és eluralkodik a fájdalomtól felemésztett keserű reményvesztettség.






Az Agalloch egy igazi öntörvényű zenekar,ami szerencsére nem próbál meg alkalmazkodni mindenáron a kor lélektelen szellemiségéhez. Ismertségük ellenére valahol a mai napig megmaradtak egyfajta underground-státuszban , pedig többek között a két évvel ezelőtti Ashes Against the Grain-nel is nagyot dobbantottak (nameg ugye már évekkel korábban az alapkőletételnek számító Pale Folklore-ral) ,ez számomra mindenképpen szimpatikus. Nincs önreklámozás, nincs magamutogatás,csak a vegytiszta teljesítmény. Ez kérem a nagybetűs, kompromisszummentes zene, méghozzá örökérvényűen. Maga a művészi kiteljesedés, így erősen ajánlott kategória, és nem csak metalzenét kedvelőknek!


Myspace Honlap