Hölgyeim és Uraim!

Szíveskedjenek szépen mindent elfelejteni, amit eddig a Sonata Arctica-val kapcsolatban gondoltak. Semmi velőtrázó sikítás, semmi kétlábgépes speed-es tempó, semmi virtuóz gitár és billentyű párbaj, semmi, ami euro-metal, vagy ahhoz hasonló. Nem tudnám megmondani, hogy mi ez most, de biztos, hogy nem az, ami régen volt. Ez valami modern, progresszív, tömény, XXI. századi Sonara Arctica.

Kakko mester megemlítette, hogy magának Tuomas-nak a Nightwish-ből is vagy 15 hallgatás kellett, hogy be tudja fogadni az Unia-t. Nos, akkor tessék szépen elfeledni, hogy rögtön az első hallgatásra megnyílik a kapu a hallójáratok felé, s egyből elkezdjük az agyunkat elfele dobálni, hogy ilyen szép magyarsággal fejezzem ki magam. Tehát tessék nagyon vigyázni, az anyag nagyon komplex és tömény, nehezen emészthető, főleg az olyan albumok után, mint mondjuk az Ecliptica debüt volt.

Nehéz volt tehát leülni a gép elé, hogy elkövessem ezt az írást, mivel ki kellett bújnom Sonata-fan mivoltomból, s úgy ismertetőt írni, mintha mi sem történt volna, s nem a már fent említett Ecpiptica-t tartanám minden idők egyik legnagyobb metal lemezének.

Egy jól megfigyelhető, tudatos lassulás következett be a zenekarnál az előző albumok óta. Már a Winterheart’s Guild-on is feltűnően sok volt a középtempós dal, itt pedig szinte csak az van. Jó persze, vannak gyors részek itt is, de azért nem olyan 180-as kalapálások, mint az elődöknél. Azért nem kell teljesen temetni a bandát, s progresszív metalként elkönyvelni. A főbb ismertetőjegyek azért megmaradtak. Ilyen Tony Kakko hangja, Jani gitározása, és Henrik Klingenberg billentyűjátéka.

A hangzás tökéletes. Talán túlságosan is. Tony azt nyilatkozta, hogy Jani Liimatainen gitáros mindig elégedetlen volt a gitárhangzással, de most ő sem tudott semmibe belekötni. Akkor megteszem helyette én. Túlságosan tiszta, túlságosan digitális az egész. Nem jött be. Ahogy nem jött be az sem ahogyan a dob megszólal. Mintha csak gép lenne, abszolút mentes az élő dob érzetétől.

Sokat gondolkodtam azon, hogy végül is tetszik e az Unia és végül arra jutottam, hogy az olyan albumok után, mint a már sokszor emlegetett Ecliptica, vagy a Silence, nem lehet elfogadni egy ehhez hasonló munkát. Nem arról van szó, hogy összecsapták volna, vagy szemétre való lenne, de egyszerűen emészthetetlen. Rengetegszer meghallgattam, s egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor volt olyan, amikor sikerült elcsípnem a hangulatát. (Ajánlom egyébként a jól besörözött állapotot, az háromból kétszer bejött )

Ettől még persze lehet, hogy van akinek bejön (lehet kommentben jelezni, hogy ki az és miért) én azonban maradok a régebbi Sonata albumoknál.