Nem tudom, hogy egyáltalán van-e rockkedvelő a világon, aki ne hallott volna egy bizonyos gitárvirtuóz tevékenykedéséről, aki megalapozta a neoklasszikus gitármuzsikák elterjedését, aki már olyan sok fiatal zenekarra hatással volt, hogy szinte megszámolni sem lehet. Yngwie Malmsteen-nek hívják a bácsit és ha te nem is, a Space Odyssey és ezen belül Richard Andersson (természetesen svéd) biztosan hallotta már valaha ezt a nevet. Innét már ki is lehet találni, hogy vajon milyen is ez a muzsika. Természetesen heavy metal neoklasszikus módra. A zenekar nem újított sokat a már jópárszor bejárt úton, virtuóz szólók, szintiszőnyegek, kórusok, karizmatikus ének. Valaki azt is mondhatná ezekre, hogy ezerszer lerágott csont, de valahogy én mégis szórakoztatónak találtam. Az a nagy különbség a régi kedvencek és az újak között, hogy ezek az új zenék korhűen szólnak, míg egy-egy klasszikus hangzása már kopottnak mondható. Ebben az esetben is mondhatjuk azt, hogy ezt már hallottam valahol, valakitől, lehet, hogy jobban is, de ez legalább úgy szól, ahogy egy ilyen jellegű zenének 2003-ban szólnia kell. Az ének inkább öblös, mély. Az énekes hangja nem kifejezetetten tetszik az alsó régiókban, de ha elereszti magát és följebb merészkedik...ott igazán profi. Hangszereseknek jó tanpélda lehet a gitárjáték, én is szeretnék egyszer ilyen gördülékenyen szólózgatni. Egyébként ha az egész albumot kellene egy szóval leírnom, akkor azt mondanám rá, hogy "tipikus". Aki szereti a nagy ősöket/gitár-hősöket, annak bátran ajánlhatom!