Letűntek azon dicső évek, mikor még a The Black Legions szerveződés hatáskörébe tartozó, istent nem tisztelő hordák árasztották magukból a fekete halált, a pestist. Ők voltak a hírhedt csoportosulás, amelyet áthatolhatatlanul sűrű homály fedett a korai 90-es években, habár napjainkban a legfontosabb információk már ki-kitudódtak az érdemesebb francia zenekarok háza tájáról. A Les Légions Noires sötéten pulzáló csillaga akkor hunyt ki örökre, amikor a Vlad Tepes, Belketre, Black Murder, Moëvöt, Torgeist vagy akár a Brenoritvrezorkre (és még ugye sokan mások..) végérvényesen letette a sátáni lantot. Elviekben létezik még a L.L.N., de hozzá kell tenni, hogy a legtöbb magát ide soroló zenekar a letűnt csoportosulás hullagyalázója. Tisztelet a kivételnek, hiszen áll még a Mütiilation égő fordított keresztje a fekete légiók árnyékában, illetve a 2001-ben megalakuló Peste Noire is egy elfeledett szikrát élesztget...

Az avignon-i székhelyű Peste Noire hivatalosan nem a L.L.N. alattvalója, de munkássága alapján méltán odatartozó horda. Három eredeti zenét sugárzó demón kívül egy megosztott lemezen vannak túl a gallok. A tavalyi esztendőben a De Profundis jelentette meg a bennem elévületlen monumentumokat hagyó Panégyrique de la dégénerescence című első nagylemezüket. A 2007-ben napvilágot látó, kalandos úton összehozott rehearsal, a 4+1 számos Lorraine gazdagítja még a Peste Noire diszkográfiáját.

Réges régen kialudt láng kezd parázslani az első track, a La Fin Del Secle hosszan elnyúló kiállására. Brutálisan sodró dallal állunk szemben. A jó öreg Vlad Tepes/Mortifera-ra nyomokban emlékeztető, de mindenképpen sajátos riffeket hallhatunk. Neige és Famine, a Peste Noire gitárpárosa, halálontúli, pszichedelikus dallamokat komponál így karöltve. A The Black Legions minden igaz jegyét magán viseli ez a formáció, egyedül a jónak mondható hangzás lehet szokatlan.
A Triste Sir nevű bandából ismeretes Indria jellegzetes bőgőtémájával indít a La Césarienne. A zene továbbra is a brutalitásra helyezi a fő hangsúlyt, pár old-school thrash betét is visszaköszön. Úgy érzem ez a leggyengébb új számuk.
Aki bedőlt az előző szám félrevezető statégiájának, az most kapaszkodhat. A Maleiçon totálisan reinkarnálja a 90-es évek igaz black metal hordáinak szellemét. Mindent elsöprő, tomboló fenevadként fröcsög Famine hangja. A Psaume IV-t fantasztikusan eltalált gitártémák teszik emlékezetessé, Winterhalter dobos pedig bátran használja a cineket, hogy önnön sebes játékát kísérje.
A Phalenes Et Pestilence a tavalyi nagylemezről származik, itt, mint egy alternatív újrafelvétel szerepel. A lemezes verzióhoz képest sokkal egyedibb külsőbe varázsolták a nótát, illetve további kilenc perccel kiegészítették. A világvégét sugárzó gitárharmóniák rabulejtőek, egyszerre dallamosak, de ugyanakkor határtalanul gonoszak. Nem túlzás, hogy valóságos gitárművészeket rejt a Peste Noire elitalakulata. Famine ,,éneke" is az utóbbi idők legjobbja nálam.

A bizalmatlan, hiteveszetten kutakodó black metalos arcoknak a Lorraine felüdülés lesz a pangás idején, ami a beszürkült földalatti színtéren tapasztalható. Bátran nyúljon hozzá az, aki a régi szellemet hiányolja a mai bandákból.