Amikor 2011-ben megjelent a Sympathetic Resonance, John Arch és Jim Matheos projektjének első albuma, nem tudhattuk, hogy lesz-e egyáltalán folytatása, és ha igen, mikor.
Nos, röpke 8 évet kellett csak várni arra, hogy a két úriember, neves vendégmuzsikusokkal kiegészülve elkészítse a második albumot.
Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni, hisz Matheos-nak ott van ugye a Fates Warning, meg ilyen-olyan side-projektek, Arch pedig a Fates Warning-ból történt távozása után 17 évig nem hallatott magáról, majd John Arch néven 2003-ban kiadott egy EP-t Matheos és Mike Portnoy közreműködésével, aztán újfent csöndbe burkolózott.
Az Arch / Matheos gyakorlatilag a John Arch projekt más néven való folytatása.
Nemrég aztán megérkezett a folytatás, Winter Ethereal címmel.

Matheos le is nyilatkozta, hogy egyikük sem sürgette a korong mihamarabbi megjelenését, akkor akartak csak albummal jelentkezni, amikor úgy érezték, hogy van mondanivalójuk.
Szerintem nincs is ezzel semmi gond, inkább várjunk nyolc évet egy erős lemezre, mint hogy 2 évente kapjunk egy-egy alibi albumot…
Persze kérdés, hogy erős lett-e a Winter Ethereal.
Szerintem igen, bár bevallom, első pár hallgatás után jóval gyengébbnek éreztem a Sympathetic Resonance-nél, de aztán szép lassan beérett.
Ugyanis ez nem az a fajta zene, ami 1-2, vagy akár 3-4 fülelés után feltárja összes értékét.
Egyrészt zeneileg is összetett, rétegzett szerzeményeket írtak ezúttal is, másrészt, és ez a lényeg: a csapat leginkább neuralgikus pontja John Arch hangja és énekstílusa mit sem változott a korábbiakhoz képest.
Tipikusan az utálod, vagy imádod típus.
Középút nem nagyon van.


Bár szerintem azért megszokható, ráadásul úgy vélem sokakat talán nem is az orgánuma riaszt el, hanem az a tény, hogy mennyiségi szempontból rendesen túlénekli a dalokat.
Elég csak végignézni a szöveghosszokon, az átlagnál jóval hosszabbak a dalszövegek.
Ez már a 2011-es lemezen is így volt, de most talán még arra is rátettek egy lapáttal.
A hosszú szövegek pedig nyilván azt eredményezik, hogy szinte alig van tér az instrumentális játék számára.
Az az ember érzése, hogy Arch szünet nélkül énekel.
És ez a három tényező, a fószer egyedi hangszíne, különös dallamai és a folyamatos dalolászása együttesen már elhiszem, hogy kihívások elé állíthat sokakat.
Gyanítom, hogy ha szellősebb lenne az ének, rövidebbek lennének a szövegek, nem lenne annyira megterhelő hallgatnivaló az Arch / Matheos zenéje.
Persze akik oda vannak Arch stílusáért, hangjáért, azok biztos nem bánják ezt a töménységet! Nekem sincs semmi bajom vele, sőt, szerintem minden szempontból eredeti a pali, mégis úgy érzem, hogy jóból is megárt a sok!

Ahogy a Vermilion Moons elkezdődik, egyből lejön, hogy itt egy klasszikus prog. lemez szól. Sok zenekar képes egész pályafutása alatt figyelmen kívül hagyni, hogy az embernek két füle van…
Dalaik végig sztereóban szólnak, megdolgoztatva mindkét hallójáratot egyszerre.
Pedig milyen jó is, amikor valaki mer ezzel is egy kicsit játszani.
Mint ahogy teszi ezt Matheos a nóta elején, amikor is a torzított gitár a jobb oldalt szól, a tiszta gitárpengetések pedig a balban.
És ehhez hasonló apró finomságokkal van tele az album!
Ha a szó eredeti érelmében már nem is progresszív, előremutató amit csinálnak, vagy bárki más csinál, az ilyen hangszerelési finomságok kiemelik őket is az átlagból.
Persze a technikás játék alap, az első számban Paul Gilbert csapatának dobosa, Thomas Lang szolgáltatja a nem hétköznapi ritmusokat, a basszusgitárt meg Steve DiGiorgio bűvöli.
Arch pedig…
Mesél, szárnyal a hangja!
Egyes megoldásai a szintén zseni Buddy Lackey/Devon Graves (Psychotic Waltz) Mestert idézik.
Kb. ők ketten számítanak a prog. metal legdelejezőbb hangjainak.
Aki fogékony a stílusukra, hangszínükre, azokat rendesen elvarázsolják, egy más világba repítik.
Jelentem, én nagyon is fogékony vagyok rájuk!



A másodikként felcsendülő Wanderlust talán a lemez legslágeresebb tétele, magához képest roppant fogós témákat énekel Arch, a zenét pedig a Fates Warning jelenlegi és valamikori tagjai szolgáltatják. A zseniális Mark Zonder ül a dobok mögött, Joey Vera pedig bőgőzik.
Mágikus egy darab!
A ragadós refrénnel megáldott Solitary Man-ben egy újabb ex-Warning tag mutatja meg, hogy még mindig ott van a szeren. Joe DiBiase pengeti a basszusgitárt, nem akárhogyan, Thomas Lang pedig újfent eszement dolgokat üt.
Matheos meg egy akkora szólót ereszt meg, ami egyértelművé teszi, hogy a stílus egyik legjobb gitárosa.
A Wrath of the Universe az első nóta, amiben a FW jelenlegi ütőse, Bobby Jarzombek dobol és hát…
Nem épp kettőnégyekben gondolkodik a pali!
De a főriff is roppant erős, szigorú, a dal meg jó húzós, tempós.
Egyértelműen a korong metalos, kemény dalai közé tartozik.
A középrész szép, leállós része ellenére is.
6:30 táján az a röpke progos játszadozás pedig kimondottan jóleső!



A Tethered a lemez leghangulatosabb, legatmoszférikusabb szerzeménye.
Zonder légies dobolása, Matheos akusztikus gitárja, illetve lebegős elektromos gitárjátéka, amikre rájön Arch delejező éneke egyértelműen a Fates Warning középkorszakos lemezeit juttatják eszembe. Meg az OSI-t.
Olyan igazi Kevin Moore-os dalocska ez.
A Straight and Narrow volt az első klipesített dal, már-már egyenesnek mondható, húzós heavy metalos tétel ez, amiben azért nem a szokásos heavy-s dobolást prezentálja Jarzombek.
Egyben a legrövidebb dal és fogósság szempontjából is kitűnik a többi közül.
2:30-nál mekkora epikus doom riffet tol már Matheos!

Az ismerkedés korai szakaszában kb. itt, az első hat szám után elfáradtam a sok énektől.
Ennyi szövegmennyiséggel sok zenekar 3-4 albumot meg tud tölteni.
De hiba lenne feladni, mert rögtön a Pitch Black Prism-ben akkora emlékezetes refrént kapunk Arch-tól, hogy csak na!
Ráadásul Sean Malone (Cynic) bőgőjátékában is gyönyörködhetünk!
A két utolsó nótában aztán a régi Warning-os tettestárs, Frank Aresti is megereszt 2-2 gitárszólót. A Never in Your Hands-ben a Leprous-os Baard Kolstad dobol, a monumentális záró szerzeményben pedig a szintén Cynic-es Matt Lynch üti a bőröket.

Az egész lemez esszenciája a Kindred Spirits, igazi prog. Mennyország!
Gyakorlatilag a Cynic kétharmada egyesíti ebben az erőit Arch-csal és Matheos-szal.
Szóval nem meglepő, hogy egyszerre atmoszférikus és brutál technikás monstrummal állunk szemben!

Nos, az van, hogy bár ének/szövegmennyiség tekintetében talán a kevesebb több lett volna, mégis, túl egy tucat hallgatáson azt mondom, hogy ez a lemez úgy jó, ahogy van!
Stílusán belül ez egy nagyon erős anyag, igaz, nem adja könnyen magát.
De szerintem megéri rászánni az időt, energiát, mert meghálálja!

Remélem fog még a jövőben megjelenni új Arch / Matheos korong!
Hogy mikor?
Kit érdekel!
Csak jöjjön egyszer!