Mivel nehéz újat kitalálni, ezért újabb és újabb nosztalgiahullámok udvarolnak nekünk szép, hangzatos ígéretekkel, nyalogatva a fülcimpánkat, de a hallójáratunkig jutni nagyon kevesen tudnak, végleg bent ragadni pedig pláne. Én nagyon szeretem például a 90-es évek korai, nyers, sallangok nélküli death metalját, aminek újkori visszatérése az elmúlt 4-5 évben igazán üdítően hatott. Rengeteg fiatal tehetség pörgette a valójában nem is olyan öreg klasszikusokat és sokan próbálták meg nemcsak lemásolni, de kicsit a saját szájízükre formálni azt a legszigorúbb szabályokat is szem előtt tartva. Hitelesnek lenni és frissnek maradni azonban a zenészek egyik legnehezebb feladatának bizonyult, ezért tartom ezt a pár évet a bivalyerős 8 pontos kiadványok végeláthatatlan tengerének ebben a közegben. Számtalan erős, azonban mennyiségüknek köszönhetően gyakorlatilag  kihagyható anyag látott napvilágot, de mindeközben született néhány igazi csemege is, amire a 90-es évek zenészei bólogatnának határtalan rajongás közepette, ha visszapostázhatnánk őket az időben. Ilyen volt páldául a közelmúltban a Venenum Trance Of Death lemeze, ahol a mélység és homály teremtményei némi progresszióval párosulva jártak olyan bizarr, mégis hagyományos táncot, amitől muszáj volt megemelnem a süvegemet. A szép lassan beért, ronggyá hallgatott death cucc jutott eszembe nemrég az oregoni Ossuarium bemutatkozása kapcsán, mert az alig pár éve összeállt, egyetlen demóval rendelkező csapat valami bitang bemutatkozást kalapált össze a death metal szerelmeseinek. Amerikából talán a 2017-es Spectral Voice debütálása nyújtott hasonló élményt, pár évvel korábban pedig a Vastum Patricidal Lust lemeze. A formációt Daniel Kelley (Grave Dust, Draghkar) énekes, gitáros, valamint Ryan Koger (Troll) dobos indította útjára 2016-ban, majd egy évre rá Jeff Roman (Hreinn) basszer és Nate McCleary (Lowered) csatlakozásával vált véglegessé a felállás, ami a sablonos nevű, de annál szórakoztatóbb Living Tomb lemezt rögzítette.



     A kiadvány címe mégsem vethető meg azonnal, hiszen ha eredetiségben nem is áll a helyzet magaslatán, mégis ideális választásnak tűnik. Az Ossuarium világában ugyanis a sírok cseppet sem csendesek, nem békés nyughelyek, ahol az elmúlásnak adóznak tisztelettel. Az ő holttesteik körül élet van, a falakban rovarok, patkányok, férgek élik vidám hétköznapjaikat számunkra baljóslatú zajok keltése közepette, a sötétbe burkolódzó kripták mélyén pedig folyton ólálkodik valami megmagyarázhatatlan, elpusztíthatatlan entitás vagy szörnyeteg, melyről pontos képünk sosem lesz, mivel aki megpillantja, az mást már nem láthat többé. A halál misztikumára, elkerülhetetlenségére utal már maga a zenekar neve is, amit magyarul „csontház”-ra fordíthatnánk leginkább. Ezeknek a máig is létező építményeknek, ahol temetés, égetés és egyéb eljárások nélkül adják át az elhunytak testét az enyészetnek, igazán régre nyúlnak vissza a gyökereik. A legrégebbiek az indiában található, dakhma nevű, kör alakú építmények, amik gyakran nagyobb emelkedőkön épültek. A távolról leginkább várromra emlékeztető, kőből készült tornyok közepén azonban csak egy mély kút, nagy gödör bámul az ég velé, melynek a peremén akár hónapokig, évekig szárítottak egy-egy holttestet, mielőtt a központi csontgyűjtőbe lökték maradványait (a keselyűk jelenléte megtiszteltetésnek, gyors megtisztulásnak számított). Ehhez hasonló Európában a legtöbb katakomba, valamint a híres Sedleci osszárium, ahol az összegyűlt csontokat végül már az épület díszítésére, dekorálására is felhasználták félelmetes mennyiségük miatt.


    Na de térjünk vissza az amerikaiakra és az ő hagyományaikra, melyek természetesen az ezredforduló előtti death metalban gyökereznek. A rövid bevezetéssel együtt 40 perces anyag ennek megfelelően árasztja magából az elmúlás bűzét, a nyitó dalban már-már teljesen átlagos módon. Nem érdemes lemondani az anyagról azonban a cseppet sem rossz, de kissé sablonos Blaze Of Bodies meghallgatása után, mivel az idő előrahaladtával egyre nagyobb lesz az aszalásra alkalmas kör, újabb és újabb dolgok szivárognak a zenébe egyre szórakoztatóbbá téve azt. Rendkívül sok tempóváltást kapunk például, de a hangszerek is képesek széles skálán ránk hozni a frászt. A zabolátlan zakatolás pillanatok alatt vált pofonosztó doom cammogásba, a szólók őrültek, a dob és basszus az egyszerű lépegetésből bármikor játékosba, vagy őrjöngőbe képes váltani, de a legfontosabb, hogy mindeközben tényleges tételeket kapunk nagyon jó kis ívekkel és felépítéssel. Nyugtalanító akusztikus betétekből és túlvilági hangokból sem szenvedünk hiányt. Utóbbihoz sorolhatjuk akár Daniel Kelley meghatározhatatlan távolságból érkező, mégis folyamatosan fenyegetően hangzó vokálját is.
    Messze még az év vége, így nem osztogatok semmiféle díjat előre, de az biztos, hogy fel kell kötnie a nadrágját annak a csapatnak, akik a régi sulis vonalon rá akarnak licitálni az Ossuarium profi teljesítményére. Egész ígéretes dalokat hallottam már néhány más anyagról is a közelmúltban, de az biztos, hogy kriptaszökevényeknek és neandervölgyi death rajongóknak ez az album most egy kötelező lecke.