Minden műfajra igaz, hogy lehet gyengét, átlagosat és igazán egyedit, mondhatni maradandót alkotni. Ezeknek a kategóriáknak a megítétlése azonban többnyire szubjektív, de akárcsak a Legyen Ön Is Milliomos játékban, itt sem árt valamelyest hallgatni a közönség által megszavazott bizalomra. Ez egyszerűen annyit tesz, hogy az a lemez, amit 10-20 ember már pozitívnak értékelt, nagyobb eséllyel nyerheti el a tetszésünket, mint az, ahol ugyanennyi negatív vélemény gyűlt már össze. De kivételek természetesen itt is akadnak. Nálam például a kezdeti lelkesedés (első hallott dal annak idején, amikor híreztem a német Sinister Downfall érkezéséről) nem tartott ki a német funeral doom projekt esetében a kiadvány végéig és a becsülendően egyszemélyes produkció komótosan beparkolt a tisztességes, de átlagos anyagoknak fenntartott parkolóházamba.
    Eugen Kohl (Death Carrier, Donarhall, Nihilsticon) 2016-ban indított, a bánattal, magánnyal és nyomorúsággal folytatott randevúja magabiztosan, különösebb előzmény nélkül támad ránk 40 percével, ami a maga nemében nem is igazán számít hosszúnak ebben a stílusban. A Jane Orpheus hangulatos borítója alá csomagolt anyag mégis elég nehézkesen döcög végig előttünk. Jane érdekessége egyébként, hogy hozzá kapcsolódik a frissen alapított, funeral/death/doom metalra szakosodott Funere kiadó, az eredeti nevén Evgeniya Abramyan néven szólítható hölgy pedig a Satanath Records mögött álló Alexey (Abigorum, Taiga) hitvese...


     A lemezen összesen 4 dal található, ezek közül a sort a Dark Veil nyitja meg viszonylag egyszerű eszközökkel, melyeken túl később sem kapunk többet. Egyszerű, mégis hangulatos akusztikus megoldások, pusztán a semmiben lebegő billentyűk, szintén szűk marokkal adagolva és mély, többnyire egysíkú hörgés kíséretében kezdhetjük meg egymással az ismerkedést. Az viszont nagyon tetszett, hogy a nyitásból szinte észrevétlenül folyunk át a Way To Nothingness című tételbe, ami még lassabb, még sötétebb, mint az elődje. Túl emlékezetes pillanatokban most sem fogunk lubickolni, de itt szól közbe a szubjektív látásmód: nekem nem esett nehezemre felülni a nyomasztó ábrándokat és halálközeli élményeket feltáró kisvasútra, ahogy másnak sem fog, aki szereti a funeral doomot. Ebben a szerzeményben sikerült a lágyabb, mégis borongós részeket egy súlyosabb riffel is megtámogatni, ennek a kettőnek az állandó pofozkodása pedig egészen kellemesre sikerült. Az a bizonyos érzés azonban, aminek hatására akár stílustól függetlenül is könnyedén kicsúszik a szánkon az „Ejha!” kifejezés, nem jelenik meg. A legrövidebb tétel, az Ashes Of Time sikerült a legsótlanabbra a szerzemények között, amit szerencsére a jóval hangulatosabb Where Solitude Prevails követ. Ebben a dallamosabb gitárhangok és a basszus búgása tud minket közelebb édesgetni, rútul magával rántani a depresszió ritkán látogatott szintjeire. Finom megoldásainak köszönhetően a Way To Nothingness mellett ez lett a kiadvány második igazi csúcspontja.


     Az az igazság, hogy én nagyon szeretem az efféle búslakodásokat, de puszta lassúsága, sötétsége nem elég a meggyőzéshez egyetlen hasonló lemeznek sem. Eugen ügyesen keveri a kártyákat, vannak ötletei, tud hangulatot teremteni, de egy funeral doom anyagtól én az üdvösséghez még ennél is többet várok. Az Eremozoic esetében négy egymást követő, baljóslatú szerzeményt hallok, nem pedig egy teljes értékű, egységében lenyűgöző albumot. Ettől függetlenül nem egy rossz debütálásról van szó.