Vintersorg, azaz Andreas Hedlund nevét manapság nem könnyű feladat elkerülni az északi zenék kedvelőinek, ugyanis szinte évente felbukkan egy-egy újabb project vagy zenekar, amelynek ő áll a hátterében. Elég csak a folk metalt játszó Otygra vagy a darkosabb Havayothra gondolni, de az eddig egy albummal bíró progresszívabb Cronian, Waterclime illetve a thrashes Fission is az ő keze alatt született. A legfontosabb azonban talán a norvég Borknagar, ahol 2001 óta énekel nem más, mint az Arcturusból is ismert Garm és Simen utódjaként. A jelenleg két tagot számláló Vintersorg nevű projectje (vagy zenekara, ahogy tetszik) tulajdonképpen ötvözete a fent említett formációknak – a korai albumokon hallható folkos ízű, death/black metal alapú zenék a Cosmic Genesis albumtól fokozatosan átalakultak a komplexebb, több stílusból táplálkozó progresszív muzsikák felé. Ehhez hozzájárult Mattias Marklund gitáros, mint állandó tag és más vendégzenészek, pl. Asgeir Mickelson (Borknagar, Spiral Architect) vagy Steve DiGiorgio (ex-Death/Testament) közreműködése is.

Az elmúlt három évben nem sokat lehetett hallani a zenekar felől, de a kísérletezgetős, nem éppen könnyen emészthető The Focusing Blur album után talán jót is tett ez a kis pihenő. Nem egyedüli példa, hogy egy bizonyos határt elérve a banda visszatér gyökereihez, elég csak vetni egy pillantást a szomszédba, és meghallgatni az új Pain of Salvationt, de már a tavaly megjelent akusztikus Borknagar lemez kapcsán is az az érzésem támadt, hogy a Vintersorggal is hasonlóak lesznek a tapasztalataim. A Solens Rötter (’A Nap eredete’) tulajdonképpen egy lépés visszafelé, vagy talán helyből három, legalábbis engem elsősorban a Cosmic Genesisre emlékeztet. Ugyanakkor ez alatt egyáltalán nem visszafejlődés vagy önismétlés értendő, hiszen valójában sem erre, sem másik korongra nem hasonlít igazán, csak annyiban, amitől egy zene „vintersorgos” lesz. Már az első néhány hang után az volt az első gondolatom, hogy pont valami ilyesmit szeretnék hallani, aztán az akusztikus-éneklős dallamot felváltó kétlábgép és a hörgős témák belépése csak megerősítette ezt bennem. Ez nagyjából így is maradt a lemez végéig, habár az album második feléről egyelőre nem sok emlékem maradt a zömében akusztikus Strålar, illetve a Från Materia Till Ande refrénjén kívül, amiről az előző album A Microscopical Macrocosm c. száma ugrott be. Az album fő erénye és hátránya is egyben, hogy a dalok ezúttal egyáltalán nincsenek túlvariálva, vintersorgi szinten legalábbis persze. Ettől természetesen jóval könnyebben befogadhatóvá válik az anyag, mint testvérei, a már-már (szintén vintersorgi értelemben véve) slágeres refrénű – mellesleg személyes kedvenc – Perfektionistent és Spirar och Grort már egy-két meghallgatás után pontosan fel tudtam volna idézni, ami, tegyük hozzá, a hasonlóan összetett zenék esetén ennél több időt szokott igénybe venni. Mindez előny lehet azoknak, akik először hallanak Vintersorgot, de akár csalódást is okozhat, hogy a lemez túl könnyen megadja magát. A dalszövegek tanulmányozását inkább meghagynám svédül értő kollegáimnak, mivel ezúttal az összes szám anyanyelven íródott, mindenesetre ez szerintem csak hozzátesz az album értékéhez. A folkos hatást erősíti a szokásosnál valamivel több akusztikus gitár és a néhol feltűnő hegedű, fuvola és hárfa is, mégsem nevezném folk metalnak, ahogy progresszív vagy ’nordic’ metalnak sem – inkább valahol ezek találkozásánál helyezkedik el, ha egyáltalán el kell helyezni bárhol is. Elfogultság ide vagy oda, a legkiemelkedőbb ebben az albumban is Hedlund összetéveszthetetlen, zseniális énekstílusa, amit úgy tűnik, tényleg szinte csak nagyon szeretni vagy utálni lehet, épp ezért általában ez határozza meg azt is, hogy mennyire tetszik valakinek maga a zene. Próbálkozni mindenesetre feltétlenül érdemes vele (Arcturus rajongóknak különösen ajánlott), mert ha beválik, képtelenség beleunni.