Amikor megpillantod a francia Dirge új lemezének borítóját és megszólal az alatta rejlő zene, egyértelműen azt érezheted, hogy egy friss, modern alakulatra leltél, maximum pár lemezzel a háta mögött. Mindeközben a csapat gyökerei egészen a 90-es évek elejéig visszanyúlnak, szerteágaznak a francia undergroundban, ahol az extrém metal épp megfelelő táptalajt keresett magának. A Dirge pályafutását indító duó, Marc T. és Laurent P. a kezdetekkor indusztriális kísérleti zenével szórakoztatta magát, melynek gyakorlatilag már nem sok köze van ahhoz, ami most a nagyérdemű elé kerül. Laurent távozása után vált például a projekt valódi zenekarrá, aminek tényleges eredménye is csak 1998-ban született Down, Last Level címmel, mely sokkal inkább volt csapongó sludge/hc keverék Marc vokáljának köszönhetően, mint az a gazdag érzelemvilággal rendelkező, érett nyalánkság, amivé vált. A banda azóta is fejlődik, változik, de leginkább nemesedik, amire nagyon jó bizonyíték a Lost Empyrean.

 

    Az ezúttal négy évig készült dalok kidolgozottságára nem lehet panaszunk, mert írásban nagyon odatették magukat. Egyfajta poszt-sludge, doom keverékbe oltják be a múltból megmaradt indusztriális ízt, mely a finoman építkező, intelligens hangszerelés és súlyosabb témák kontrasztjának közepette tud olyan érzést kelteni, hogy a csapatnak egyénisége van. Az anyagon végigvonul a kettősség: könnyű és nehéz, remény és reménytelenség, biztos pont és elveszettség néz farkasszemet egymással. Hol az egyik, hol a másik kerekedik felül a csatában, de az egyensúly a pozitív és negatív felek között végig megmarad. A hangzás is megadja a kellő teret, így könnyedén épülnek egymásra a témák, alakulnak a rétegek, melynek köszönhetően többszöri meghallgatás esetén is találhatunk magunknak érdekes, finom megoldásokat. Érdemes megfigyelni példáula nyitó Wingless Multitudes elején lefogott pár egyszerű hangot, egyszerű riffet, amiről egy könnyed szóló tereli el a figyelmünket rövid időre, de a háttérben folyamatosan jelen van és fokozatosan alakul, változik, a dal csúcspontjában pedig felszínre tör, hogy aztán billentyűhangok és néhány harang megkondulása kíséretében visszataláljon a kezdetéhez... A Hosea 8:7 ezzel szemben készen tálalja elénk a lüktetést és nehéz témákat, melyet most pszichedeliával és tiszta énekkel tompít le nekünk. A hosszú Algid Troyban a kísérletező kedv is megjelenik, valamint itt nyer értelmet a zenekar környékén emlegetett post jelző. Megpendülnek azok a húrok, melyek a Neurosis, Amenra neveket varázsolják elénk, de csak a felkorbácsolt érzéseket találhatjuk igazán hasonlatosnak, mert a Dirge saját ízvilágát hordozza ebben a dalban is. Az álmosítóra sikerült The Burden Of Almost alatt azért negatívumok is eszembe jutottak bőséggel. Gondolok itt első sorban Marc T. vokáljára, mely fiatalabb korában sem rejtett sok izgalmat, nemhogy most. Pedig leírva jól hangzik: ordít, suttog, szövegel és valamennyit tisztán is énekel, de bármelyik utat választja, sem igazán megkapó dallam, sem őszinte, átélhető üvöltés nem születik a munkája során. A címadó Lost Empyreanban préseli ki magából a legtöbbet, de a monumentálisnak szánt záró dalok, mint az A Sea Of Light és a Sarracenia már nagyon fárasztónak hatnak. Zeneileg mindkét dal tartogat érdekességet, főleg az utóbbi, viszont a kevesebb kontraszt és a némileg túltolt játékidő messze repíti az első dalok érdekességétől, újszerűségétől.

 

    Több a Dirge egy matuzsálemi, felejtésre ítélt zenekarnál, ugyanakkor megvannak az okai annak is, hogy ritkán emlegetjük őket a választott stíluskeverékeik legnagyobb sztárjaiként. Sok-sok éves fejlődés, tapasztalatszerzés eredményét hallhatjuk a Lost Empyrean számain keresztül, ami nem kecsegtet a valamikori, zsigerből játszott mestermű esélyével, de aki fogékony a durvább hangokkal is átszőtt melankóliára, annak nem fog csalódást okozni a lemez.

Kiadó:

Debemur Morti Productions

Stílus:

atmoszférikus sludge/doom

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2018. december 26., szerda, 08:26

Facebook: