A XX. századi Európa két, az egész világra kiterjedő, hatással lévő háborút zsebelt be magának, generációkra átívelő nyomorral, bűnbánattal vagy épp ártatlanul átszenvedett évtizedekkel megjutalmazva azokat a szerencsétleneket, akik ekkor látták meg a napvilágot. A második világégés gyakran kap nagyobb hangsúlyt a holokauszt téma miatt, mint az első, amely azonban talán még nyersebb, még kegyetlenebb volt éppen a fegyverek és pusztításra szánt eszközök viszonylagos fejlettlenebbsége miatt. Gondoljunk csak bele, nem mindegy, hogy egy első osztályú acélpengével csapják le a jobb karunk, vagy pedig egy rozsdás, szabálytalanul fogazott ócskavassal nyiszálják vagy fél órán keresztül... Sok mindenben lehetne hasonlítani és megkülönböztetni a két, egyébként ok-okozati összefüggésben is bőven összekapcsolható eseményt, melyekről azt az egyet tudnám biztosan kimondani, hogy az emberi természet mélypontjává, valódi szégyenfoltjaivá minősíthetőek, melyeknek borzalmait, kegyetlenségét soha nem felejthetjük el. Egyre távolabb és távolabb jutunk ugyanis azoktól a katonáktól, akik azoknak a barátaiknak a sáros belső szerveit kaparták össze a lövészárkokban, akikkel reggel még úgy örültek a meleg teának, mintha megnyerték volna a lottó főnyereményt. Távolodnak az otthonaikban elhunyt édesanyák, akiknek éhségtől megtört teteme mellett még ott sír a kevésbé jobb sorsra számító csecsemőjük, eltűnnek a múlt homályában a leszakadt, lefagyott, lerobbant, szétmállott végtagok és golyó, repesz ütötte sebek. A mai generáció már csak hősöket lát, bátor katonákat, csillogó páncélokat és szuper fegyvereket, miközben a virtuális világban vívott csatáik hatására annyi ésszel, vagy inkább tapasztalattal vannak megáldva, hogy egy valóságban bekapott, májukat átlyukasztó lövés után a fal mögé húzódnának, várva a játékokban tapasztalt hihetetlen gyógyulást. A kollektív emlékezet gyorsan félre söpri, mélyre ássa a kényelmetlen gondolatokat, miszerint egy fél világnyi ember vetette le annak a civilizáltságnak az álarcát, melyet büszkén mutogatva hódítótta meg korábban más kontinensek területeit. Az árkokban, a rommá lőtt városokban, lángoló erdőségekben ugyanis ember nem képes küzdeni a létezéséért, csupán a rajta felülemelkedett állat. Nem marad más, csak a benne tomboló ősi túlélési ösztön, ami ekkor működésbe lép, legyen az illető hivatásos katona, vagy egy korábbi postás legény, akit a lányok kedvessége miatt zsongtak körül.
Nem szabad felejteni, mert a rémálom könnyedén visszatérhet és a felkészületlen, közben bőséggel megszaporodott emberiséget olyan kínok közt feszítené keresztre, melyek mellett az összes horror író pokolábrázolását dobhatnánk a kukába. A világunk voltaképp bombák és kanócaik bonyolult hálójának sűrű szövedéke, melyen időnként egy-egy kanóc lángra kap és csak tőlünk függ, képesek vagyunk-e eloltani, mielőtt beindulna a végzetes láncreakció. Nincs időnk fellélegezni, reménykedni és a szép jövőben gondolkodni, amíg ezen az alapvető emberi természet, mentalitás nem lesz képes felülemelkedni és jelen állás szerint még az első lépéseket sem tettük meg ez irányban. Gondolok itt például arra, hogy jelenleg is van labor, ahol tömeggyilkos kórságot szorongat egy magát jelentősnek tituláló tudós a kis kémcsövében, jelenleg is van olyan kitűnőre vizsgázott mérnök, aki papírra veti egy jobb, hatékonyabb gyilkolást biztosító fegyver tervrajzát a nagy haszon reményében. Ha bárki komolyan gondolná a békét és az agresszió háttérbe szorítását, akkor már rég múzeumokban hevernének a lőfegyverek és alternatív módjait keresnénk a társadalom számára kevésbé hasznos egyedek fegyelmezésére, büntetésére. Komplex, ésszerűségen alapuló, az egyén fejlődését kisgyermekkortól előnyben részesítő szociális hálók működnének a világ minden pontján, egy olyan világban, ahol a bolygóból kisajtolt javak szintén ésszerűségi és egyenlőségi szempontok alapján oszlanának el. A mostani állás szerint ne legyenek tehát illúzióink, a Föld napjainkban nemcsak az emberiség szülőbolygója, de nagy eséllyel a koporsója is, amin mindenképp lesz majd egyvalaki, akit már nem fog eltemetni senki...
A múltból tanulnunk kell, hogy legyen egyéltalán esélyünk. Az emlékezet fenntartásában a média nem sok profitot lát, ahogy a haditechnikával jó üzleteket kötő politika sem, ugyanakkor az ember tükörképét mutató művészet már annál inkább. Nem sok háborús film hirdeti például az összecsapások vidám mivoltát, ahogy a zenében és az irodalomban sem feltétlenül a pozitív hozzáállást kapjuk a szereplőktől, akik a szörnyűségek közepette csak annyit tudnak mondani utolsó szavaikkal, hogy haza akarnak menni... De azért tévképzeteket is kapunk bőséggel, amikor a barátságot, bajtársiasságot és összetartást tolják elénk, miszerint csak egymást fedezve lehetünk jó cimborák, mert szerintem ez lehetséges egy jó beszélgetés folyamán is egy pofa sör mellett. Máskor a hazafiak hősi zenéi töltik be az étert, azoké a bátor, országukat védő hazafiaké, akik nem mellesleg saját hazájuktól távol kerülnek bele egy meszes gödörbe...
Meg kell becsülni tehát a valóságot elénk táró anyagokat, mert nagyon ritkák és mi lenne fenségesebb és egyértelműbb egy ilyen fájó téma feldolgozására, mint egy súlyos metal lemez. A téma gyakran előfordul a death metal színtéren, időnként a black metal is zászlójára tűzi, ám a legsötétebb vizekre most az Evoken segítségével utazhattunk el. A zenekar gyakorlatilag a funeral doom, death/doom egyik legidősebb és legjelesebb képviselője, akik kezdetben Funereus néven tevékenykedtek a 90-es évek elején, majd nem kisebb név, mint a funeral doom stílust ténylegesen megteremtő Thergothon első demójának hatására változtatták a nevüket 94-ben Evokenre. Persze a kezdetekről már csak Vince Verkay dobos tudna mesélni, rajta kívül pedig John Paradiso énekes, gitáros tekinthető ős tagnak. Mellettük vannak vissza-vissza térő emberek, akik hol egy turnéba segítenek be, hol egy lemez rögzítésébe. Így segédkezett be most is Don Zaros a billentyűk kezelésével, aki eddig a zseniális előző lemez, az Alta Mors folyamán tudta kamatoztatni a tehetségét, David Wagner basszer pedig a black metalos Abazagorathból igazolt ide 2010-ben. Régi-új harcos Chris Molinari gitáros, aki a 90-es években gyakran kísérte élőben a csapatot, most viszont érdekes mód csak a stúdióban segédkezett, a lemez turnéján már Paradiso régi cimborája, Randy Cavanaugh (Grim Legion, Anticosm) tolja majd a lassú szekeret. A zenekar mércéjével mérve igencsak színes, számomra kevésbé tetszetős borítóért a manapság igencsak elfoglalt Adam Burke a felelős, akitől azért láttam manapság jobb munkákat is (Acolytes Of Moros, Acephalix, Barren Earth, Loss, Hooded Menace). A dróton pihenő bagolynak ugyan bőséggel van jelképes szerepe, ahogy mindennek ezen a kiadványon, de azért megnéztem volna más lehetőségeket is.
A sok mellébeszélés után azért térjünk kicsit rá a Hypnagogia lemezre is, hiszen ezért vagyunk itt, hogy megtudjuk, mit is tartogathat nekünk ebben a stílusban hatodszorra a valóban legendás Evoken zenekar. Először is, a kiadvány mint mindig, most is nagyon jól szól, teret adva a súlyos doomnak és a finomabb dolgoknak, mint egy akusztikus betét, zongora, vagy hegedű hang. A játékidő és a hosszadalmas tételek ezúttal is az egy óra környékét szúrták ki végállomásnak, a hangulatra pedig végképp nem lehet panaszunk. A zenekarra jellemző folyamatos fejlődés (vagy inkább vátlozás) újra érvényesül, melynek köszönhetően nincs két egyforma lemez a szigorú keretek ellenére sem, most is kapunk olyan megoldásokat, melyekre még nem volt példa, de mindeközben a végeredmény ízig-vérig Evoken marad. A Hypnagogia konkrétan egy koncepcióra felépített, történetet elénk táró kiadvány lett, melyen vannak visszatérő momentumok, elemek. Hogy ez ne váljon unalmassá egy ilyen cseppet sem eseménygazdag stíluson belül, ahhoz bizony komoly dalírási teljesítményre van szükség, amit szerintem jelen esetben a banda olyan elegánsan és hatásosan oldott meg, hogy a végeredmény akár többször is lemehetett mellettem úgy, hogy egyáltalán nem unatkoztam.
A legfontosabb újítás mégsem a műfaján belül ritka koncepció, vagy a világháborúval és borzalmakkal foglalkozó történet, melyek önmagukban is erősek, nem. Az Evoken olyan dolgot jelentetett meg a zenéjében, amelyre szerintem korábban náluk még nem volt példa: ahogy a ködfoszlányon áttetszik a borítón a fény, úgy villantja meg ezúttal a kilátástalanság, szenvedés masszájában a reménység pislákoló lámpását a csapat. Az elmesélt lelki és fizikai fájdalom ugyanis nem öncélú, hanem dogmatikus jellegű, ahogy azt korábban fejtegettem. Ez a fény pedig nem más, mint a mohás, omladozó sírok, névtelen fejfák felett lebegő emlékezés, melyből tanulva elkerülhetjük a visszatérő rémségeket. Ennek köszönhetően szövi át a dalokat egy egységes pátosz és szépség, ami ezúttal nem a hazafiakat és a vakmerően harcoló, zászlókkal teletűzdelt fiatalokat dicsőíti, hanem az emlékezés segítségével próbál tiszteletteljesen végső búcsút venni egy emberhez nem méltó korszaktól.
Sorolhatnánk itt sok zenekart, ahol használtak már hegetdűt, meg hasonló stílusban tevékenykedtek, de hangulatában és jelentőségében melodikusabb megközelítésével a Hypnogogia egyedül a SaturnusParadise Belongs To You lemezét tudta megidézni bennem, melyet szintén műfaja legtökéletesebb kiadványának tartok. Ezt nem elég meghallgatni egyszer, sőt kétszer sem, valamint kell hozzá a megfelelő hangulat, szóval nem ez lesz a belépő szint a funeral doom világába. Nehéz mondanivalójával, finom megoldásaival az új anyag büszkén foglalhat helyet a banda amúgy sem elhanyagolható diszkográfiájában.