Gyöngyöző izzadságcseppek és sűrű vizelési inger, valamint lüktető halánték lett a végeredménye annak, ahogy fogcsikorgatva próbáltam objektíven értékelni a német Angel Of Damnation második nagylemezét. Feltételezésem szerint nem azért jár ide a legtöbb olvasó, hogy indokolatlan ömlengések sokaságát falja, így ígérem, mindent elkövetek ennek érdekében, főként, hogy azért nem egy világmegváltó kiadványról van szó az új lemez, a Heathen Witchcraft kapcsán. Azért a nehézségeim okát is leírom: a banda az általam egyik legjobb epikus, tradicionális doom metal zenekarnak tartott, mérhetetlenül alulértékelt Dawn Of Winter mellékhajtása, szóval az underground undergroundja, ami puszta meglétével tiszteletet parancsol. A 2004-ben, Avenger (Black Priest Of Satan, Exorcism, Witches Sabbath, Nocturnal, Hekate, The Fog) és a projekthez szerény művésznevet választó Gerrit P. Mutz, vagyis Doomcult Messiah (Battleroar, Dawn Of Winter, Sacred Steel) indította útjára fanatizmusukból fakadóan az újabb doom metal szörnyet, amihez Hellbastard csatlakozásával készen is álltak a bemutatkozásra, amire csak hét évet kellett várni. A 2011-ben megjelent Carnal Philosophy sokat pörgött nálam annak idején, bár néhány dalnál több nem maradt meg, melyet gyakrabban hallgatnék. Újabb hét év és két nagyszerű üzletnek bizonyuló tag bevételével most jóval sötétebb, lassabb albumot tettek le az asztalra. 2013-ban Forcasra lett bízva a basszus, valamint Skullsplitterre a dob, akik a szintén első osztályú doomot játszó Cross Vault legénységét erősítik. A dalok biztosan készültek, mint a Luca széke, nem is aprózták el a dolgokat, végeredményképp 6, tipikusan doom metal hosszúságú (7-9 perc) tétel került fel a lemezre, aminek maradandósága már csak ezek minőségén múlik és azon, hogy ne váljon unalmassá a közel 50 perc. Egy kis szubjektivitás ismételten: a műfaj kedvelőjeként, azt figyelembe véve, hogy egy kezemen meg tudom számolni, évente hány lemez jelenik meg ezen a színvonalon, nehezebben válik unalmassá a végeredmény, mint azoknak, akik a percenként lefogott 100 hang híján már az órájukra tekintenek…
 

    Itt nyugi van és áramló, kimunkált, nem túlbonyolított klasszikus doom metal Gerrit egyedi énekhangjával, aminek sikerült olyan dallamokat is írni, hogy könnyedén továbblendítsenek a játékidőn. Ha nem szereted ezt a vonalat, akkor semmiképp nem tudom ajánlani a Heathen Witchcraftot, viszont ha el tudsz vonulni, el akarsz vonulni a néha agyzsibbasztóan pörgős mindennapok elől, akkor ez a kiadvány nem fog csalódást okozni. Tesztnek tökéletes már az első, közel 9 perces Brimstone Sorcery is, amihez hasonló monolitok maximum más lemezek zárásaként szerepelnek. Sejtelmes indulásával, régimódi hangzásával és lüktetésével engem megvett első pillanatától, a tipikusan németes minimalizmus, ahol tényleg csak a dob – gitár – ének hármas egyszerű kombinációja létezik, ismét győzedelmeskedett. A húzósabban nyitó, ám végezetül hasonlóan lenyugvó Dragged to the Torture Wheel már egy remek szólót is megenged magának, menetelős részeinek köszönhetően pedig igazi doom slágerként könyveltem el magamnak, ami még sokszor elő fog kerülni. A Carnal Philosophy esetében elő-elő fordult a gyorsabb tempó, némi klasszikus heavy metal ráhatás, itt is hasonlóra számítottam, amikor megláttam a Gospel of the Servant (The Damnation of Gehenna) című dal esetében a rövidebb játékidőt, ami így is hat perc fölé nyúlik valamivel, de helyette újabb himnuszt kaptam a lemez talán legjobb, fokozatosan kialakuló riffjével. Ilyen kaliberű témák csak Saint Vitus, Pentagram, The Obsessed lemezeken képesek csak előbukkanni, úgyhogy külön üdvözítettem az egész dalt. El is bizonytalanított többször, hogy melyik is legyen a kedvencem a kiadványról. A címadó hosszas orgona hangokkal kezdődik, itt már az első hallgatás során biztos voltam benne, hogy az új produktum sokkal közelebb áll majd a Dawn Of Winter, Dreaming féle doomhoz, mint korábban és újabb minimalista gyönyörűséggel örvendeztetik meg azt a világon található néhány gazembert, aki hozzám hasonlatosan kedveli ezt a föld alatti végzetet. Nem rossz dal, de valahogy kevésbé fogott meg, mint elődei. Közel tíz perces és ebben sikerült a hangulat ellenére a leggyengébb énektémákat felvonultatni, ami nélkül ez a hozzáállás olyan, mint ha valaki vaktölténnyel tüzelne. A Lord of the Seven Churches jóleső hidegzuhanyként végre elhozza a gyorsabb menetelést is, valamint a dallamok is a megjegyezhető, könnyed kategóriába kerülnek vissza, hogy a záró Tear Of The Veil Off The Sun slágere ismét boldogan lapátolhassa a hantokat tompán puffogó faládikánkra, amiben utolsó utunkra indulunk…
    Objektíven: hagyományőrző, visszafogott, mégis képességeiből a maximumot kihozó doom metal lemez született a Heathen Witchcraft képében, ami tovább viszi egy bizonyos közeg zenei életét, de ahogy idén sok kiadvány, ez sem feltétlenül kihagyhatatlan. Bíztató 8 pont. 
Rajongóként: én biztosan ronggyá fogom hallgatni, mert 2018-ban ennyire őszinte, sallangoktól mentes, vegytiszta doom metal album még nem született és valószínűleg nem is fog! A kissé túltolt Solstice kevésbé, talán csak a Dautha debütálása lesz vele versenyben év végén! Naná, hogy 10 pont lenne! 

    A lehetőségért köszönet a Shadow Kingdom kiadónak, a lemez hivatalosan októberben érkezik majd. 
 

Kiadó:

Shadow Kingdom Records

Stílus:

doom metal

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2018. július 24., kedd, 16:21

Facebook: