Viharos párkapcsolatban vagyok a norvég Djevel munkásságával, akiknek iskolai black metalja hol elvarázsol, hol pedig sűrű ásítozásra késztet. Mivel még nem foglalkoztunk velük különösebb írásban néhány hangpróbás szereplést leszámítva, ezért gyorsan végigszaladok tartalmas történetükön. Ez már csak azért is szükséges, mivel a zenekart alkotó tagok előélete és más projektjei sem egy egyszerű mutatványt vetítenek előre. A Djevel alapítóinak célja egy minden ízében hagyományos, régi iskolás black metal horda, közvetlenül olyan elődökre támaszkodva, mint a Darkthrone és a Burzum. 2009-es alakulásuk után két évet kellett várni a bemutatkozásig, ez volt a Dødssanger, melyen Mannevond (Koldbrann, Carnifex, Urgehal) basszusgitározott, Trond Ciekals (Neetzach, NettleCarrier, Ljå) énekelt és gitározott, Erlend Hjelvik (Kvertalak) pedig a károgás oroszlánrészét vállalta magára. A tisztességes minőségű témákhoz igen sok elnyújtott, unalmas rész is került erre a kiadványra, ráadásul nekem a hangzás is túl száraz, ropogós volt a zene finomságaihoz képest. Az újabb két év múlva érkező Besatt Av Maane Og Natt elkészítésében már Dirge Rep dobos is részt vett, így véget ért az idegesítően zörgő dobok uralma és egy nagyszerű albumot tettek le az asztalra rendkívül fagyos hangulatban, tovább fejlődött énekkel kombinálva (az előzőn is hárman vették ki a részüket az énekből, de ennek igazán itt lett értelme). A menetrend szerint érkező Saa Raa Og Kald is ugyanezzel a felállással készült, viszont a feltekert sebességfokozat a lassan hömpölygő harmóniákkal és néhány tiszta kórussal nem igazán nyerte el a tetszésemet, elődjéhez képest csalódás volt és egy magabiztos, ámbár kevésbé bíztató hatossal díjaztam a hangok akkori megpróbáltatásán. A közvetlenül utána érkező Norske Ritualer azonban felmosta velem a padlót és adott egy pofont a kétkedésemnek, mivel jóval vastagabb hangzással, de hagyománytisztelő módon, rendkívül változatosan tárta elém a tűlevelű erdők mélyén rejtőzködő összes démon mibenlétét. A hullámzó megítélés és bőven látványos fejlődésmenet után vártam a Bland Svarte Graner megjelenését, főleg azért is, mert a stabilnak látszó gépezet megbomlott. Erlend és Dirge is távozott a bandából. Míg a dobok mögé könnyedén elcsábították Faustot (Blood Tsunami, Studfaust, Scum, Emperor, Thorns), addig az énekesi posztra már nem sikerült újabb fekete varjút találni, ezért Mannevond és Trond a korábbi kórus és háttérvokál helyett előre lépett egyet és átvette ezt a szerepkört. Talán ennek köszönhető, hogy most először éreztem úgy, hogy minden tökéletesen a helyére került a banda háza táján, mert Erlend éles visítása helyett jóval változatosabb, karcosabb éneket kapunk az arcunkba, előcsalva az ősiséget, a misztikumot és a zavartalan belső utazás lehetőségét, amit eddig csak nyomokban tudtam élvezni a Djevel lemezeket illetően. Faust végre változatosan kalapál, az atmoszférikus vonal felé való nyitás a lassabb részekkel szintén telitalálatnak számítanak. Ötödjére a banda véleményem szerint megalkotta azt a kiadványt, amit a kezdetek óta szeretett volna. Sikerült előadniuk a milliószor hallott, régi mesét úgy, hogy az ismét érdekessé váljon. A kevésbé előtérbe tolt vokál, a hosszan elnyúló, de gyönyörű monotonitásba torkolló instrumentális részek az a fajta vegyület, amit legtöbbször keresek a fekete fémek világában. 
 

     Mindezt a korábbiaknál jóval hosszabb és összetettebb módon kapjuk, egy közel órás játékidőn keresztül, aminek kezdetén az akusztikus Saa Begynner Det csábít minket egyre közelebb, hogy kellemes dallamait a bivaly erős Her Er Ikke Spor Af Mennesker vigye tovább, immár a tél által megkívánt fagyos hangulatban. Körülbelül ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam, jó lóra tettem a lemezzel kapcsolatban és szerencsére később sem okoznak csalódást. Hosszabb és rövidebb tételek követik egymást, hol nagyobb sebességre kapcsolva, hol komótosan járva a titokzatos havasokat, de végig a bőrünk alá lopódzik a kegyelmet nem ismerő, emberkerülő, zsigeri gyűlöletet árasztó légkör. Minden eddiginél árnyaltabb, kidolgozottabb lemez született most a hófödte tájak bűvöletében, ami az úgynevezett "hardcore" fanoknak lehet kevésbé fog tetszeni, én viszont minőségi javulásnak és felnőtté válásnak tekintem a végeredményt, mivel a megjelent "dallamok" sokkal több potenciált hordoznak magukban, mint a kezdeti, önmagában nem túl izgalmas gyásszertartások. 

    Természetesen a legszebb hagyományok tisztelete magával hozza azt az örökös hátrányt is, hogy az újító szándékot alaposan megtépázva a sarokba hajítva találhatjuk meg a Blant Svarte Graner esetében, de ez ebben a kora nyári forróságban egyáltalán nem zavart. Különben is, általában a fénymásolatok szoktak kiakasztani, amikor konkrét sablonokat, dallamokat és hangulatokat hallok egy az egyben átemelve az újnak szánt kiadványokon, de a Djevel nem másol, hanem tovább éltet, mélyít és kiterjeszt egy méltán híres univerzumot.

 

Kiadó:

Aftermath Music

Stílus:

black metal

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2018. június 4., hétfő, 18:33

Facebook: